Előbb múltidéző könyv megjelentetésével, majd hónapokkal később mérkőzéssel ünnepelte fennállásának 90. évfordulóját a kismácsédi labdarúgás. A pályán a közeli Diószeg öregfiúi tették próbára a vendéglátókéit. 2026. július 11-én, búcsú szombatján fújt a sípjába a játékvezető, amikor a hazai mezt viselő Sárkány Imre bácsi, a kismácsédi futball Bakára elkerült egykori kiválósága 86 évesen elvégezte a kezdőrúgást. Aztán levonult a pályáról, s miközben estek a gólok, kérdéseimre válaszolgatott.

Mi jut az eszébe a kezdetekről?
Először is az, hogy hogyan kerültem a felnőtt csapatba.

Hogyan?
Barátomat, Kenyeres Vendit és engem néztek ki maguknak a sportvezetők. Úgy gondolták, van tehetségünk a csapatba kerülésre. Korunk azonban nem engedett a felnőttek gárdájába. Alig lehettünk tizenhét évesek. De a sportszervezet elnöke, Nagy Félix, aki Pozsonyban dolgozott, elintézte, hogy elmehessünk vele a fővárosi Nagykórházba, ahol orvosi engedélyt kaptunk, hogy korkedvezménnyel játszhassunk.

Mivel járt ez?
Emlékszem, tüdőnk kapacitását mérve luftballont kellett felfújnunk, és hasonló dolgokra voltak kíváncsiak.

Tehát nem csak egy aláírás volt az egész?
Mutatni kellett bizonyos tevékenységet, hogy fizikailag alkalmasok vagyunk a felnőttek közötti játékra.

Milyen poszton játszott?
Balösszekötő voltam, 10-es számmal a hátamon. Ma nincs ilyen szerepkör, az ötcsatáros fociban még volt. Bal oldalamon játszott a bátyám, ő volt a 11-es. Néha beküldtek középcsatának is. Volt egy roppant gyors jobbszélsőnk, Fogolynak hívtuk. Később ő is Diószegre igazolt, mert az ottani cukorgyárba ment dolgozni, s a helyi csapat a cukorgyáré volt. 1954-ben mások is távoztak tőlünk, és megszűnt a kismácsédi együttes, és 1957-ig alkalmanként csak kupameccseket játszottunk. Azután neveztünk be a bajnokságba. Klubelnökünknek, Nagy Félixnek köszönhetően. Ez is bizonyítja, hogy mennyire számít, ha faluhelyen akad ember, aki kedvtelésből végez ilyesmit. Ha kellett, bírónak is beállt, és levezette a mérkőzést. Olyan volt, mint napjainkban Sidó Róbi, törődött a helyi focitörténésekkel.

Később Imre bácsi elkerült a csallóközi Bakára. Előtte meddig maradt szülőfalujában?
Miután megkaptuk a korkedvezményt és a csapat belépett a bajnokságba, mi is játszhattunk. 1957-től a járási III. osztályban futballoztunk. Voltunk elegen, jöttek a jó eredmények.

Években is kifejezhető a kismácsédi futballidőszaka?
1957-től 1966-ig tartott, de közben voltak megszakítások: két év katonaság, fél év Bősön.

Aztán hol folytatta?
Játékosként már sehol. Bakán, miután oda kerültem pedagógusnak, már nem futballoztam, csak edzői munkát vállaltam. 1967-ben kezdtem, de építkezés közben lemondtam a felnőtt csapatról, csak a diákokkal és az ifikkel foglalkoztam.

Kismácsédi fociélete 1966 után 2026-ban egy kezdőrúgással folytatódott. Mit visz magával ezekből a pluszpercekből?

Imre bácsi elvégzi a kezdőrúgást a kismácsédi foci 90. évfordulójára rendezett gálamérkőzésen. A háttérben Sidó Róbert, az interjúban említett sportvezető. (szlomasport-felvétel)

Nagyon jólesett, hogy meghívtak. Valóban magamra húzhattam a kismácsédiak mezét. A játék már sok lett volna, de a kezdőrúgást elvállaltam. Sidó Róbi és társai megbecsülik az idősebb labdarágókat is, tudják, hogy amikor futballoztunk, tehetségünknek megfelelő szinten képviseltük a kismácsédi labdarúgást.

Történetek egész sorát élték át. Akad felejthetetlen is köztük?
Egyszer a szerediek ellen játszottunk, ugyan csak a B csapatukat küldték el, mégis nagyon nehezen tudtak bennünket legyőzni. A magasabb osztályokból való ellenfeleink közül ők voltak a legrangosabbak. Katonai pályafutásom alatt ugyan játszottam hasonló szintű együttesek ellen, Kismácsédon azonban ez volt a csúcs. És majdnem összejött a győzelem is.

Más élmény is akad?
Kismácsédon a régi futballpályánk a szokásosnál kisebb volt, a terepszintnél mélyebben elhelyezve. Könnyebben eljutottunk az ellenfél kapujáig, jó szurkolótáborunk volt. Azt kiabálták nekünk: Hajrá, Piros Szegfű! Hajrá, Piros Szegfű! Volt olyan szurkoló, sportvezető is lehetett, aki a félidőben – akkor meg nem volt semmilyen üdítőital – sósborszeszt csepegtetett a kockacukorra, és azzal kedveskedett nekünk. A szomjúság ellen is jó volt, meg a légutakat is átmosta. Igen tetszett, mikor ezzel lepett meg bennünket.

Múltkor egy cseklészi mérkőzést is emlegetett…
Náluk játszottunk, s a hazaiaknak Ján Popluhár, a világbajnoki ezüstérmes csehszlovák válogatott egykori hátvédje volt az edzőjük. Rúgtam egy gólt azon a mérkőzésen. Aztán eljöttek hozzánk, akkor is nyertek. Számomra már az nagy élmény volt, hogy gólt rúghattam az egykori világhírű játékos csapatának.

Jóval fiatalabb emberekkel vagyunk körülvéve az ünnepségen. Nemigen tudhatják, ki Imre bácsi, mégis sokat odaköszönnek. Ez azt jelzi, hogy emlékeznek még Kismácsédon önre. Mit gondol?
Nem árulhatom el, mert még előttünk van. (Súgja nekem, de azóta már mindenki megtudta, hogy Sárkány Imre bácsi Kismácséd díszpolgára lett – a szerző megj.). Talán mégis tettem valamit, tudnak rólam a falu vezetői. Mai érkezésemkor egy fiatalember jött velem szemben, és így köszöntött: „Jó napot, Imre bácsi!. Én vagyok a Jónás Sanyinak a fia” – mondta, hogy eligazítson. Kapus volt az apja, akinek Makk volt a beceneve. Nagyon hasonlítanak egymásra.

Varga Ferenccel megírták a kismácsédi futballról született könyvet, amit rövid idő alatt szétkapkodtak a faluban. Ehhez mit szól?
Örülök neki, mert úgy sikerült, hogy felkeltse a kismácsédiak érdeklődését. Jómagam is vittem hatot. Szurkolóknak, bakai ismerőseimnek. Szerzőtársam, Feri nem engedte magát meggyőzni, hogy már kéziratban legyen lerövidítve a csak 720 oldalba belefért könyv. Soknak tartottam a feldolgozott anyagot. Adatból is rengeteg van benne. Feri azt mondta, hogy ha már ennyi mindent megtaláltunk, s főleg ő volt, aki utánajárt a levéltárban, és sok időt töltött vele, akkor legyen minden benne. S bármennyi oldalas is lett, elvitték az emberek. Ezt az is befolyásolhatta, hogy kétnyelvű, és a csak szlovákul tudók is elolvashatják.

J. Mészáros Károly