Bármilyen terjedelemben, változatban dolgozom fel Soós Tibor (szül. 1950) életpályáját, mindig tele lesz fordulatokkal, bölcs meglátásokkal, előrelátó cselekvésekkel. A volt építőmérnökről, aki Komárom utcáin biciklizve elégedetten szemlélheti, mit hagyott maga után, aki kajavilágbajnokokat és olimpiai érmeseket úgy vezetett, hogy önmagának csak az járjon a sikereikből, ami megilleti, aki sportvezetőként úgy irányította a klubot, ahogyan csak tudta és úgy képviselte védencei érdekeit az országos szövetségben, hogy mindenki megkapja, amit érdemel, s aki nyugdíjasként naponta büszkén jár ki a csónakházba, hogy újra és újra meggyőződjön utódai talpraesettségéről, arról, mennyire jobban csinálják, mint ők korábban. Beszélgetésünk leghosszabb feldolgozott, de nem teljes szövege az alábbiakban olvasható. Az interjú rövidített változata az Új Szó 2026. június 9-ei számában is megjelent.

J. Mészáros Károly

Hat komáromi kajakvilágbajnok mestere

Kenuzott valaha, de nem sokra vitte. Végzettségét tekintve építőmérnök, s jó ideig ezen a területen tevékenykedett. Akkor vált Komáromon kívül is ismertté, mikor a város első kajakvilágbajnokát, Szabó Attilát a csúcsra vezette. S tartott még további bő két évtizedig, ami alatt további öt komáromi védence ért a világ tetejére, lett olimpiai érmes. Hangadó volt a sportág szlovák szövetségében, vezette a Duna-partiak klubját. Aztán szép csendben mindenhonnan kivonult. Soós Tibort 75. születésnapja azonban újra reflektorfénybe állította. Kérdéseim sem kerülték el.

Lépésről lépésre, de mindig észrevehető nyomokat hagyva tűnt el a kajak-kenu körforgásából: lemondott az edzősködésről, kilépett a szlovák szövetség vezérkarából, leadta a klubelnöki lantot. Mi maradt ezek utánra?
Részben a szabadságérzet. Nem kellett már alkalmazkodnom annyira, mint korábban, betöltött szerepköreim során. Főleg a klubvezetés terhe volt érezhető, hiszen 150 tagú közösséget vezettem. Azóta nagyobb kedvvel, jó hangulatban járok ki a csónakházba, mert már nem érzem a felelősséget. Ugyanakkor öröm nézni, ahogyan az utódaim csinálják, mert sokkalta ügyesebbek, mint én voltam. Nemzetközi szinten még nincsenek kimagasló eredmények, de óriási munka folyik a gyerekkel. Elkészült egy további gyönyörű edzőterem. Nagyon ügyesek a fiúk: az edzők, Demin Viktor klubelnök s a többiek.

Pedagógus szeretett volna lenni, aztán építőmérnökként végzett. Jó pályára került?
Annyi tanító volt a családban, hogy apám és építész nagynéném nyomására inkább mást választottam. Eredetileg matematika-testnevelés szakra készültem a testnevelési karra. Döntéseinket utólag nem lehet se újra megtenni, se megbánni. Következményeivel kénytelen az ember megbirkózni. Én is így voltam vele. S pont ez a vágyam jött vissza, mikor később edző lettem, pótolhattam némiképp azt, ami addig kimaradt az életemből. Bár az is igaz, hogy korábban három évig tanítottam szaktantárgyakat a komáromi építőipari középiskolában.

Vagyis jó pályát választott?
Olyan dolgokat csináltam, amikre máig büszke vagyok, de sok olyat is elkövettem, amire nem vagyok büszke.

Mire büszke?
Tíz évig Komárom alpolgármestere, akkor még alelnöke voltam, és a lakásépítésért feleltem. Akkoriban épült a sportcsarnok, a fedett uszoda és a műjégpálya is. Sokan nem tudják, hogy mennyi munkám van benne, de mikor biciklizem a városban, s meglátom valamelyik épületet, nekem elég, ha tudom, mennyit tettem érte. Ami a csónakházat illeti, az elsőt én terveztem, a másodiknál én vezettem le az építkezést. Van az emberben egyfajta egoizmus: ha nem én fogom csinálni, akkor biztosan nem lesz jó. De azt tapasztalom, hogy utódaim a klubban még csinosítják, bővítik, szebben karbantartják a csónakházat.

Komáromon kívül edzősködése idején vált országos szinten is ismertté. Szabó Attila, majd később a komáromi kajak négyes mestereként. Nevelt gyerekeket is kiskoruktól vagy csak a világsikerek küszöbére került komáromi kajakosok csúcsra vezetésének volt az útba igazítója?
Végigmentem azért az edzői ranglétrán. Katonaként egy évet még próbáltam Trencsénben versenyezni, azt hittem, ha teljes mértékben a kenunak áldozom magam, még jobb leszek. És kevesebb teher hárul rám az iskolában. Persze, ez nem így működik. Mikor hazajöttem Komáromba, az ifjúsági edzőközpontban tizenkét évesekkel foglalkoztam. Munka mellett több mint tizenöt évig. Igazán élveztem, nagyon szerettem a gyerekekkel dolgozni. Főleg a kisebbekkel, akik őszinték és szorgalmasak. Az élsportban az idegesített állandóan, hogy az edzésen kívül már csak pénzről meg az autókról beszéltünk, ami nekem fárasztó volt.

Hogyan küzdötte le magában, hogy egykori kenusként a kajakvilágban nyílt meg előtte a sikerek kapuja?
Komáromban nem volt nagy érdeklődés a kenu iránt. A kajak sokkal közkedveltebb, könnyebb is megtanulni. Nálunk, a Vág folyóvízen nehéz a kenuzást elsajátítani, mert közben magasan van a test súlypontja, és gyakran kiborulnak a gyerekek a vízen. Ezért mindenki inkább kajakozni akar. Edzőként én is mindig a kajakosokkal foglalkoztam.

Nem zavarta a kenus múltja?
Egyáltalán nem, mert igazából kajakos akartam lenni. De az akkori csónakházban, mikor kezdtem, volt öt kajak, és egy tucat ember használta. Mivel nekem nem volt a klubban a rokonságból senki, nem volt ki szóljon az érdekemben. Azt mondták, ha ki akarok járni a csónakházba, a padláson a tető alatt van egy öreg kenu, tisztítsuk meg, lakkozzuk le, és kenuzhatunk, mert kajakból nincs annyi, ahány kellene. Az idősebb Tarr Gyurival kenuztam, de jártunk kettes kajakot is, mert néha beengedtek bennünket ezekbe a hajókba. Sose felejtem el, hogy egy Komáromi Nagydíjon megvertük azokat kajakosokat, akik máskor is abban edzettek. Elmondhatom magamról, hogy tanár akartam lenni, mérnők lettem, kajakos akartam lenni, kenus lettem. De edzőként már visszatértem a kajakhoz és a pedagógiához is. Ezt nem terveztem, így hozta a sors.

Az hogyan jött össze, hogy Komárom első világbajnokát, Szabó Attilát irányíthatta versenyzői pályafutása legmagasabb pontjára?
Ez csak féligazság. Mert 1989-ben, mikor megnyerte a plovdivi vb-n a tíz kilométert, én még dolgoztam. Akkoriban inkább Attila menedzsere voltam. Bejutott a prágai Duklába, ahol Ladislav Souček edzette. Vele máig nagyon jó a viszonyunk. Sokat tanultam tőle, hiszen kitűnő, világszintű kajakos volt. A Dukla megengedte Attilának, ami a szociban nem volt gyakorlat, hogy Komáromban edzhetett. Velem. Hiába volt lakása Prágában, inkább hazahúzta a szíve. Mindig azt mondtam, hogy az edzésen kívül olyan környezetben legyen, amit megszokott, hátteret teremt neki. Attila szülei aranyos emberek voltak, ikertestvére is, ezért sokkal jobb komfortban ért idehaza, mint Prágában az elhagyatott kétszobás lakásban.

Csak ennyi köze volt ahhoz, hogy Szabó Attila világbajnok lett?
Nem csak ennyi. A Szabó ikergyerekek, Attila és Zoltán, utóbbi köztünk csak Pici, focisták voltak mindketten, de a fociedző durván bánt velük, és tizenegy-tizenkét évesen kijöttek hozzánk a csónakházba. Ifikorukban végig az edzőjük voltam. Mikor felnőttként Attila Prágába került, az már megosztott munkában történt.

Hogyan lett ebből több világbajnok Komáromban?
Tegyük hozzá: Attila nem csak városunkban volt az első kajakvilágbajnok, hanem Csehszlovákiában is. Hogyan lett belőlük több? Szerencse kérdése! A tudásnál is fontosabb az életben. Meg kell érte dolgozni, de szükséges. Világméretekben sem volt olyan addig, hogy egy klubból, egy kisvárosból négyen, majd a Bača–Tarr-váltás után öten legyenek. Ezt annak idején a világverő németek sem akarták elhinni. Kivételes emberek egymásra találása volt. Esetükben csak az egójukat kellett visszafogni, hogy minél kevesebb súrlódás legyen. Ez volt nekem a fő feladatom. Mert a fiúk marha szorgalmasak voltak, inkább fékezni kellett őket a munkában, mint ösztönözni.

Miért a kajak négyes útját választották? Ez volt a járhatóbb a feltörésre, vagy a kajakosok száma és felkészültsége kínálta ezt a lehetőséget?
Ennek egyszerű oka van. Riszdorfer Misi és Bača Gyuri kétszeres világbajnokok voltak párosban. De Misinek az volt az álma, hogy öccsével, Ricsivel járjon párost. Semmi gond, mondtam, próbáljuk ki. Lementünk néhány edzésre, és Bača ment a Vlčekkal, Misi a Ricsivel párban. És előbbiek agyonverték a vízen a Riszdorfer fivéreket. Nem csak nyúlfarknyi előnnyel, egyszerűen nem ment a testvéreknek a páros. A 2000-es sydney-i olimpián hatodikként zárt a kétszeres világbajnok Riszdorfer Misi és Bača Gyuri alkotta páros, ugyanott viszont egy négyes, benne Riszdorfer Ricsivel, Vlček Erikkel, Róbert Erbannal és Tarr Gyurival, negyedik lett. Ezután jött az ötlet, hogy csináljunk a két egység négy legjobbjából egy négyest. Így került egy hajóba Riszdorfer Ricsi, Riszdorfer Misi, Vlček Erik és Bača Gyuri, akit az athéni olimpiai bronz után Tarr Gyuri váltott.

Tehát nem volt olyan hátsó gondolat, hogy könnyebb a siker felé törni négyesben, mint egyesben vagy párosban?
Nem. Okos gyerekek a fiúk, tudták, hogy az érem az érem, mindenkit az érdekel. Ismerve ugyan, hogy a szakmában a kajak egyesben elért hatodik hely nagyobb érték, mint a négyesben a bronzérem, de a médiára, a szponzorokra mégis az utóbbi hatott. Jöttek a szép ajánlatok, de ahhoz olimpiai érem kellett, mert az eladható. Athén meg is hozta.

Tegyük hozzá: kivételes képességű egyéniségekről volt szó, ráadásul egy időben jártak a csúcson. És felkészültségük sem hagyott kivetnivalót maga után…
Mikor 2002-ben Sevillában a vb-n négyesben megnyerték mind az 500, mind az 1000 méteres távot, a bolgárok is ölelgettek minket, mert a németeket négy-ötéves veretlenségüktől fosztottuk meg. Szóval az egész világ nekünk drukkolt. Ráadásul 200 méteren is szlovák négyes, egy trencséni lett a világbajnok. Mikor megérkeztünk a bécsi repülőtérre, a fiúk tudták, mit kell tenniük, sorra nyilatkoztak a médiának, míg a trencséniek oda sem találtak. Marketingből valóban kiválóak voltak a fiúk. Ebben én nem vettem részt, nem akartam a pénzdolgaikkal foglalkozni.

Két olimpiai ciklusban volt a kajak négyes közelében. Athén (2004) előtt két évig mindent megnyertek védencei, ahol csak elindultak. Aztán az ötkarikás játékokon kiélezett harcban csípték el a dobogó harmadik fokát. Nem lehetett volna az olimpiára jobban kihegyezni az egység formáját?
Nem. Magyarország előtte, vagyis 2000-ben K4-esben ezer méteren megnyerte a sydney-i játékokat. Utána a négyes tagjai összevesztek, és nem jártak a világbajnokságokra. Athén előtt kibékítették őket, s megint összeültek. Világklasszisokról volt szó, egyéni és páros vb-címekkel. Elmentem megnézni őket a poznańi világkupára, ahova nem vittem el a mieinket, mert tudtam, ha ott kikapunk, összevesznek. Jéghideg esőben, majdnem hóban 2:49 percet mentek a magyarok, mi 2:51-52-nél tartottunk. Tehát tudtam, hogy a magyarok verhetetlenek. A németeket kellett volna elcsípnünk, de a fiúk nagyon idegesek voltak. A pozsonyi Šport megírta, hogy szlovák–magyar viadal lesz, s mi vesszük majd el az aranyat a magyaroktól, amit tudtam, hogy nem fog bekövetkezni. De nem lehetett fékezni az itteni sajtót. Nagy nyomás nehezedett a fiúkra, klímában aludtak, akkor még a szállodában. Az előző napon ért véget az evezősök versenye, aminek utolsó versenyszámát pechünkre azok az olaszok nyertek meg, akik egy folyosón laktak velünk. Egész éjjel ment a bulizás. Védenceim nem tudtak aludni, és azt akarták, hogy csináljak rendet az olaszokkal. Mit kezdhettem volna a részeg ünneplőkkel? Ilyen előzmények után nagyon idegesek voltak a fiúk.

Aztán a pályán mégis kitettek magukért...
Kár a második helyért, mert a németek megvertek bennünket a végén. Közben a bolgárok is jöttek ránk. Majdnem frászt kaptam, mert a bronz is veszélybe került. S mikor a döntő után elkeseredtek a fiúk, azt mondtam nekik: „Gyerekek, ez húsz év múlva egy olyan eredmény lesz, amire mindnyájan büszkék leszünk.” Ma mint adnánk Szlovákiában egy bronzéremért?

Mi történt az olimpiai döntő után?
Rászedtem a fiúkat, hogy menjünk el nyugodtam az alkalmi szlovák olimpiai házba is. Pezsgővel fogadtak bennünket, s egyszer csak bejött oda Fedor Flašík és Monika Beňová. A média rájuk rontott, és elkezdtek fényképezkedni. Azt mondtam a fiúknak: „Ha odamentek hozzájuk, holnaptól nem foglak edzeni benneteket. Ez az ünnepség rólatok szól, és ha a média úgy gondolja, ha ők ketten fontosabbak, az az ő bajuk, de oda ne merjetek menni közéjük.” Én voltam a sofőrünk, csak kávét ittam, de egyszer csak elfogyott a szivarom, a nikotin meg hiányzott. Szövetségünk egyik vezetője azzal dicsekedett, hogy milyen jól ismeri a Flašíkot, aki időközben elővette a szivart. Mivel megtiltottam a fiúknak, hogy odamenjenek hozzá, én sem mertem megszegni, így odaküldtem a sportvezető ismerősét, hogy kérjen nekem két szivart, és mondja meg neki, hogy ha szívja a szivart, a papírgyűrűt le kell róla venni. Letekerte róluk a papírt, és küldött nekem három finomat. És akkor megjelent közöttünk a cseh Roman Šebrle, aki megnyerte az atlétikai tízpróbát. Odaküldtem a fiúkat, hogy fényképezkedjenek le vele. „Ő olimpiai bajnok, ti meg bronzérmesek vagytok, de harminc év múlva Monika Beňová és Fedor Flašík feledésbe merülnek, a ti érmeteket meg nem veszi el senki.” És aztán az a felvétel bele is került az olimpiát összefoglaló szlovák könyvbe.

Pekingben 2008-ban megváltozott a négyes összetétele. Bača kimaradt a hajóból, Tarr jött helyette. Olimpiai ezüst lett a vége, ami egy fokozattal jobb az előzőnél. Sikerült a formaidőzítés, vagy valami más játszott közre?
Minden összejött. Rendben voltak a fiúk, nem voltak idegesek. Azt mondom, hogy csak az doppingol, akit elkapnak. A győztes fehéroroszokat egy hónappal Peking előtt a milánói vb-n porrá vertük. Azt nem tudom, ebben mennyi taktika volt, de mi hétszázötvenig vezettünk előttük. Nekünk minden kijött, nem fújt a szél, pedig szeles volt a pálya. Utána elmentek mellettünk a fehéroroszok, tán egy másodpercet kaptunk tőlük, vagy még annyit se. Igaz, a Misin kívül az én védenceim se voltak alacsonyak, de a fehéroroszok jól megtermett legények voltak, áradt belőlük az őserő. Addig az olimpián vagy öt fehérorosz atléták kaptak el doppingolás miatt. Mondtam a fiúknak, várjuk meg a végét. Ráadásul a négy fehérorosz közül csak három lépett fel a dobogóra, mert egyet elvitt közülük a mentő. Más jele is volt annak, hogy esetleg doppingoltak, de nem kapták el őket, így maradt a sorrend. Még négy év elteltével is reménykedtem, mert akadt rá példa, hogy utólag lefüleltek valakiket, de a fehérorosz négyes tagjait nem.

Miért hagyta abba a komáromi kajak négyessel?
Olyan döntés elé állítottak a fiúk, amit már a sok kompromisszum után nem voltam hajlandó vállalni. „Elég volt!” mondtam, és sok sikert kívántam nekik. Aztán került a négyes Likér Péter felügyelete alá.

A kajak négyeseken kívül volt más egység is, amire büszkén gondol vissza?
Szabó Attila K1-ben 10 km-en elért vb-diadala 1989-ben Plovdivban volt az első. Később óriási sikernek számított, amikor 1998-ban Riszdorfer Misi és Bača Gyuri megnyerték a szegedi vb-n a K2 500 méteres versenyszámát. Tudtam, hogy van esélyük a győzelemre, csak abban nem voltam biztos, hogy nem zavarja-e meg őket az a hatalmas zaj, ami ott volt. Végigverték a mezőnyt.

Hat világbajnoknak volt az edzője, tanácsadója. Mennyire tartja hatalmában ez a dolog? Szokták ezt Önnek emlegetni az emberek, klub- és edzőtársak, versenyzők?
Nem. Komáromban a lokálpatrióták még emlékeznek rá, szoktak hízelegni ezzel. Nem győzöm mondogatni nekik, hogy szerencse kérdése volt. Nem álszerénység, amit mondok. Ezt úgy veszem, hogy nekem ilyen lapok lettek leosztva.

Évekig a szlovák szövetség vezérkarában is dolgozott. Ezt miért csinálta, vállalta?
Először is azért, mert ott hagyták jóvá a bennünket is érintő fontos döntéseket. A pénzekről, a nevezési rendszerről. Az elnökségben nagyon művelt, régi vágású, nosztalgiából őskorra visszaemlékező emberek ültek. S mikor nyertük a világbajnokságokat, tetszett nekik, de azt mondták, azt a pénzt, amit kaptunk a felkészülésre, osszuk szét a gyenge versenyzőknek. Ami szép gondolat, de hogyan tudnám én elvenni a védenceimtől, ami jár nekik. Így is profitáltunk abból, hogy voltak jó eredmények, mert a szövetség is több pénzhez jutott. De miért büntessük a sikeres versenyzőt? Azt nem lehet. Szóval ott kellett lennem köztük, hogy tudjam képviselni érdekeinket.

Klubelnöki énje mire emlékezteti? Mi jut eszébe, ha belép a csónakházba?
Jó érzés, mikor találkozom az ottani emberekkel, Délelőttönként kijárok, és szembesülök a valósággal, ami – mint említettem – nagy örömmel tölt el, mert látom, milyen jól csinálják a fiúk.

2020-ban állami kitüntetést vett át a köztársasági elnöktől. Összehasonlítható ez védencei kajak-kenuban elért világsikereivel? Vagy egy napon se lehet említeni a kettőt?
Valóban nem. Azt is tudom, hogy két nevezést kért az akkori köztársasági elnök. Natália Hejková kosarasedzőt és engem javasolt az országos olimpiai bizottság. Hogy legyen magyar is a díjazottak között, rám esett a választás. Jóleső érzéssel vettem át, szép kitüntetés. Nem jár anyagi javakkal, csak jelképes elismerés.

Hogyan telt el az utóbbi öt éve? Mi viszi előre 75 évesen?
Sokat olvasom, mint korábban, vagy még többet is. Lassan az életem vége felé járok, és nagyjából már megvan a világról a véleményem. Nem biztos, hogy jó, de már tudom, hogy a történelem ismétli önmagát, s a rossz idők után a jók jönnek.

Mi fér a hétköznapjaiba?
Délelőtt egy picit biciklizem. Aztán találkozunk a csónakházban, egy állandó társaság. Megiszunk egy kávét, eldumálunk, és utána hazatekerek. Nézem a focikat, kedvelem a Liverpoolt, eljárok néha a DAC-meccsre, komáromi kosárlabdára. És peregnek a napok.

Az interjú rövidített változata az Új Szó 2026. június 9-i számában is megjelent

Ki ő?
Soós Tibor 1950-ben született Komáromban. Versenyzőként kenuzott, de bajnoki éremig nem jutott. Építőmérnöki diplomát szerzett. Tíz évig volt Komárom lakásépítésért felelős alelnöke. Munka mellett tizenöt évig a fiatal kajakosok nevelésével foglalkozott. Közülük került ki Komárom első kajakvilágbajnoka, Szabó Attila. További öt védence – Riszdorfer Mihály és Richárd, Juraj Bača, Vlček Erik, Tarr György – lett még világelső, s olimpiai érmes. Alelnöke volt a szlovák szakszövetségnek, hosszú évekig vezette a komáromi klubot. Feleségével Komáromban él, három gyereke van, hat unoka boldog tibipapája.

Írta: J. Mészáros Károly