Aki egy kicsit jártas az utóbbi öt-hat évtized (cseh)szlovák focijában, különösen az itteni magyarban, biztosan tudja, hogy ki volt Szikora György (1947–2005). Istenadta tehetséggel felvértezett tardoskeddi középpályás (súgom a témában kevésbé járatosoknak), aki jóval többre vihette volna, ha nem áll be törés pályafutásában. De amit megmutatott a pályán, az így is emlékezetes marad. És hajlandó az ember elhinni, hogy örök érvényű. A Pelé (1940–2022) az meg Pelé, őt nem kell bemutatni: a brazil mindenhatósága a futballnak.
„Ezerkilencszázhatvanhatban két mérkőzésre utazott Rio de Janeiróba a csehszlovák csapat Az egyiken egygólos, 2:1-es vereséget szenvedtünk, a másikon 2:2-es döntetlent értünk el – idézem szó szerint Batta György Szikora, a fehér Pelé című, 1994-ben megjelent könyvéből magát a hősünket. – A 2:2-es találkozón én rúgtam az egyik gólt: méghozzá úgy, hogy Manga kapusnak még mozdulni sem volt ideje, mert egy jobboldali beadást húsz méterről, kapásból vágtam a hálóba. 140 ezer néző jött el a meccsre, s a brazilok hozzáértésére jellemző, hogy megtapsolták a gólomat! Ez ritka gesztus, másutt aligha fordult volna elő, engem is meglepett. A csehszlovák csapat első góljában is benne voltam. Elindultam a brazil kapu felé, négy játékost kicseleztem, amikor szabálytalanul akadályoztak. A játékvezető szabadrúgást ítélt, s ezt Popluhár belőtte! Ezek után írták a brazil lapok, hogy a pályán két Pelé volt – egy fekete és egy fehér. Ez a szakvélemény aztán bejárta a világsajtót, akárhova érkeztem, mindenütt sztárnak tekintettek, fényképeztek, nyilatkoznom kellett, és számos kecsegtető ajánlatot kaptam világhírű gazdag egyesületektől.”
Az ember hajlamos hinni a szemének, a kinyomtatott szövegnek. Ám az életben érik meglepetések. Olvasom a „20 év 20 meccs” című 2024-ben kiadott sportkönyvet, mely Marosi Gergely, Pietsch Tibor és Jandó Zoltán kiváló munkája a magyar válogatottról, annak hátországáról és gazdasági vetületeiről (ajánlom mindenkinek, aki összefüggéseiben kíváncsi ennek a világnak a mozgatórúgóira), és mindjárt az első fejezetben található, hogy a brazilok 2004-es Budapestre érkezése előtt Japán is tiszteletét tette Zalaegerszegen, s a szigetországiak „kispadján, nem más, mint a »fehér Pelé«, Zico ült..”
Erre felkapja az ember a fejét. Több fehér Pelé is létezik? Vagy valami tévedés? A világfociban jártasabbak tudják, hogy nem. A 72 éves Zico, a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveinek egyik legjobb brazil támadó középpályása volt. Az internetes kereső pedig csak szinte őt tartja Pelé fehér változatának. A mi Gyurinkra csak akkor vezet rá, ha a Szikora név is elé kerül. S nehogy elhiggyük, hogy csak a brazilok találtak övéik közül is egy fehér Pelét, elég alaposabban körülnézni, s rájövünk, hogy magyarországi fehér Pelét is ismer a focivilág. Buzsáky Ákosnak hívják, s mikor a kétezres évek második felében leigazolta őt az angol másodosztályú Queens Park Rangers, egy hónap elteltével ő is fehér Pelé lett az ottani szurkolók szemében.
Peléből, az igaziból csak egy volt. Fehér változatából ki tudja, mennyi. Volt, van, lesz. Nem védte le senki a legelsőt, ám emlékek, tények igazolják, hogy Szikora György volt az, amikor 1966-ban a közönség nagy tapsa közepette együtt vonult le a Maracana gyepéről a világnagyság Pelé és a labdazsonglőröket ámulatba ejtő tizenkilenc éves tardoskeddi fiú.

J. Mészáros Károly