Ha kimondják a nevét Somorján, rögtön a kosárlabdával társítják, meg testnevelő tanári ténykedésével. Diósi Albert, a mezőváros sportéletének örökös nevelőedzője, akire időnként más klubi teendők is rátapadtak, s aki elválaszthatatlanul összenőtt kedvenc sportágával. Hat évtized alatt sok minden megtörtént a helyi palánkok alatt, ebbe a világba vezetett be válaszaival.

Az más forrásokban is megtalálható, hogy Székely István testnevelő volt a sportághonosító, s első védencei közül Szilvássy József is körülötte bábáskodott. Milyen emlékei vannak a kezdetekről az örökös edzőnek?
Ott voltam a klubalapításnál, előbb játékos, majd edző. Nem adtam össze az éveket, de hat évtizedre tehető időszakról van szó. Arra biztosan emlékszem, hogy 1972-től edző vagyok. Előtte az ifiben kezdtem, és a férfiakkal is kosaraztam. Mindig a sportágban voltam Somorján. Édesapám szintén gimnáziumi tanár volt, s én már nem is tudom, hányadik nemzedék képviselője vagyok családunkból ebben a sorban.

Miért dugta bele az orrát a kosárlabdába?
Lépcsőzetesen mélyültem bele. Minden a somorjai magyar gimiben kezdődött, ahol diákkoromban kosárlabdáztunk. Folytatásképpen a testnevelési főiskolán ezen a szakon végeztem, diplomamunkám is a témába vágó volt, s a posztgraduális képzés végzős munkáját szintén ebből írtam. Mikor visszakerültem a gimibe tanítani, Pista bácsi (Székely István, a sportág meghonosítója a városban – a szerző megj.) örült annak, hogy nem kell neki edzeni. Én meg a kosárlabdánál maradtam. Egy kicsit kajakoztam is, és Pista bácsi, aki időközben abban a sportágban folytatta edzőként, győzködött, hogy maradjak, de én a kosárlabdánál tartottam ki.

Kanyarodjunk vissza a kezdetekre…
Az iskolai csapatban játszó lányok – ma már hetvenévesek – úgy akartak kosarazni, a hogy végén hat évtizedes csoda lett belőle. Mindig azt szoktam nekik mondogatni, hogy ők a tettesek azért, hogy ide kerültem. Mert ha nem lett volna olyan a hozzáállásuk, amilyen volt, akkor nem tudom, hogy mire vittük volna.

Fiúkkal kezdték, lányokkal folytatták. Vajon miért?
Városunkban a többi sportágban csak fiúk voltak, és azt gondoltam, adjunk a majdani anyukáknak is valamilyen sporttevékenységet, olyat, amibe a nevelés is belefér. Ahányszor lemegyek közéjük a legalacsonyabb korosztályba, mindig nagyon nehéz velük, mert nem tudnak semmit. És rendre azt hiszem, nem fogom tudni őket megtanítani arra, amit akarok. De nagyon kedvesek és akarnak, És aztán ottmaradok köztük. Miért ne segítenék nekik? Mikor látom, a szülők is hozzák a gyerekeket, egyszerűen nem tudom ott hagyni őket. És mindig túlélem velük, még az óvodásokkal is, ami a legnehezebb dolog.

Mennyi idő telt el, míg rádöbbent, érdemes áttérni a női kosárlabdára?
Mikor belecsöppentem, mint mondtam, akaratos lányokra találtam, közben én is ahol lehetett, tanultam, tovább képeztem magamat. Például Pozsonyban idősebb edzőket kérdeztem meg arról, hogyan csinálják. Nem szégyelltem továbbképzésre járni és tudakolódni, szakirodalmat böngészni. Vagy a kezdetben közös somorjai klub, a Slávia vívó- és kajakedzőivel is szoktam konzultálni, de a játékosokat és más embereket is végighallgattam. Aztán elindultunk felfelé. Az is szerepet játszott, hogy körülöttem nagyon jó emberek voltak. Mindig megfogott a lehetőség, igyekeztem átadni, amit tudok.

Az miért jó, hogy a női szakág létezik Somorján?
A lányok mások, mint a fiúk. A gimiben csak a lányokat tanítottam, míg Székely Pista bácsi el nem ment a kajakosokhoz edzőnek. Aztán váltottam fiúkra. A női kosárlabda érzelmileg más, egy férfi csak akkor képes kibírni köztük – mondjuk az edzői kispadon – , ha bele tudja élni magát abba a gondolkodásmódba, abba a világba, amit ott tapasztal. És kell tudni őket kezelni.

És Diósi Albert tudja…
Azt inkább a játékosoktól kérdezze. Néha azt gondolom, hogyan bírják ezek ki velem. Még most is. Időnként már annyit akarnak, hogy nem tudok mit leadni nekik. Aztán azt szoktam mondani: csodálkozom, hogy kibírják velem. Mert esetleg nevelési szempontból elnézek valamit, különben nem vicc, amit megkövetelek tőlük. Csodálom, tisztelem és szeretem azokat a játékosokat, akik dolgoznak, kollektívak. Mindig az a filozófiám, hogy nem miattam edzenek, nekem már nem kell bizonyítanom. Én csak segítek nekik. Amíg tudok, teszem, aztán majd otthagyom.

Hogyan jött rá, hogy nem lesz rövid életű a női kosárlabda Somorján?
Ahogy mentünk felfelé, megépült a T18-as sportcsarnok, majd városivá változott, és sorra jöttek az eredmények, megjelent a női extraliga, ez mind vitt bennünket előre. Két sikerhullámban léteztünk. Először, mikor ment, majd szétesett, kicsúsztunk az extraligából, s úgy nézett ki, hogy vége. Ez az 1994-től 2002-ig terjedő időszakban történt. Aztán újra alulról felépítkeztünk, és másodszor is megjelent nálunk az extraliga, ami 2010-től máig tart. Alatta egész piramis működik a klubban. Nem egy pár év munkájáról van szó, ha valamelyik somorjaiból extraligás játékost akarunk nevelni. A mostani női csapatban pallérozódó játékosokkal már nyolc-kilencéves korukban bajnokságot mentem játszani (egyébként csak tízesztendősen kezdenek), s az ellenfelek kétszáz pontokat szórtak nekünk. Korábban nem voltam ehhez hozzászokva, még az ifiben is nehezen kaptunk ki. De azokat a lányokat mégis vittem a bajnokságba, hogy jók legyenek. Más edzők nem tartottak normálisnak. Aztán mikor a tényleges kezdőkkel indultunk a tízévesek között, már szlovák bajnokok lettünk.

Mikor járt csúcson a somorjai kosárlabda?
Eredményesség szempontjából a női extraligában kiharcolt két harmadik hely elérésekor, ami a 2011/2012-es és a 2018/2019-es bajnoki évadban történt. Előbbinél Juraj Suja, utóbbinál én voltam a csapat vezetőedzője. Ifikorosztályban sokszor lettem a lányokkal Szlovákiában az első négy között. A Lelkes Juli és társai alkotta játékosnemzedékkel háromszor voltunk országos bajnokok. Veretlenül.

Miért jó, hogy van extraliga Somorján?
Sokszor felmerült ez a kérdés, mert komoly anyagi vonzata van, de csináljuk. Mindig nagyon nehéz volt azt elérni, hogy az extraligás csapatot somorjai eddze. Úgy éreztem, talán ott volt a hiba, hogy nincs férfivonal, így nem volt, aki ezzel foglalkozzon, és emiatt edző sem akadt. Somorjáról vagy környékéről. Jelenleg egykori védencem, Suja Tímea viszi a női csapatot, s remélem, vele sikerül megoldani ezt a hosszú éve húzódó gondot. Tímea Somorján nőtt fel. Játszott mindenfele, mint a többiek. Nagy álmom volt, de ez már nem valósulhat meg, hogy egykori játékosaink egyszer visszajönnek máshonnan, összeállnak Somorján, és végigverünk mindenkit.

De olyan előfordult, hogy a szlovák válogatott tizenkettes keretében egyszerre öt somorjai szerepelt valamelyik világversenyen…
Juraj Suja edzői érájában történt. Címeres mezben játszott felesége, Tímea, Orosz Szabina, Michaela Raková, Alexandra Hašková és Slama Angelika.

Mi a legfontosabb a kosárlabda létezésében városukban?
Edzőként és gimnáziumi tanárként – végigtanítottam negyven évet – azt mondom, és a szülőknek is állítom, a kosárlabda nevelőeszköz. Én legalábbis annak tartom. Nem az számomra lényeges, hány válogatott játékost neveltem ki, hanem az, hogy nagyon sok lánynak, később anyukának fiatal korában életfilozófiát tudtam adni, sportosat, kollektívet, (labda)játékosat, rávezettem őket a sportszerűségre. És bizonyos fokig ezt sikerült is megvalósítanom. Ez a legnagyobb dolog számomra, nevelőnek lenni. Azért is mentem mindig le a legkisebbekhez, akár az óvodásokig. Inkább elhagytam az extraligát, mint legutóbb is. Korábban sem maradtam az élvonalban edzőnek soha, mert nevelni akartam. Nem az érdekelt, hogy mit akarok elérni, mit akarok megmutatni, milyen játékosaim vannak – ez nem volt bennem. Úgy tettem, mint az iskolában, számomra a gimiben is a nevelés volt a fontos.

Mi tartotta fenn hatvan évig a somorjai kosárlabdát?
A klubban tevékenykedők. Köztük a sok évig klubelnök, Nagy Feri, aki a barátom, együtt nőttünk fel. De több más embert is említhetnék. Együtt voltunk, együtt tettünk mindent, évtizedről évtizedre. Hogy tudtunk létezni, az a város érdeme is, mert támogatott bennünket. Ha nem lett volna ez így, nehéz lett volna anyagilag és más szempontból is fennmaradni. És mindig hálás vagyok a szülőknek is, szoktam mondani a gyerekeknek, hogy köszönjék meg nekik. Ők is sokat tesznek azért, hogy a csemetéik belekerülhetnek egy más világba, a sportéba. Egykori tanítványaim később is szokták emlegetni, hogy mit adott nekik a kosárlabda.

Együtt élték át a klubtagokkal a klub hatvanadik születésnapját. Milyen nyomokat hagyott magában?
Érdekelt voltam a szervezés folyamatában. Az ünnepségen jöttem rá, hogyan éltem. Edzések, meccsek láncolatában. Benne voltam, vagyok, még az időt sem igazán érzékelem. Rádöbbentem, hogy a hatvan év alatt, életem két harmadát a gyerekekkel töltöttem. Olyan egykori játékosaim is vannak, akik már régen nyugdíjasok.

Korban hol tart az edzőjük?
Betöltöttem a hetvenhatot. Magamon is csodálkozom, hogy mit csinálok még ott. Mikor látom a videófelvételeket, olyankor szoktam feltenni magamban a kérdést: Mit keresek még köztük? Igaz, a párizsi olimpián ott volt a szerbek edzője, aki öregebb, mint én. Gondoltam, ha ő ott tud lenni, nem kell azért rögtön beijednem a kortól. Szóval ilyesmit is foglalkoztatnak.

Ez is bizonyítja, hogy Diósi Albert elválaszthatatlanul összenőtt a somorjai kosárlabdával…
Nem szoktam sokat beszélni, amit eddig elmondtam az interjúban, az már igazán elég. Az indián nevem Csendes Hód volt. Gyerekkoromban kaptam, mert nem beszéltem sokat, és máig sokat úszom, mert a vizet nagyon szeretem. Apám az indiánok világából merített sokat. Önmagát emberként a természethez tartozónak vélte. Benne maradt ez a romantika. Ő még a szociban mondta: a fiataloknak kell a romantika. Én nem is nagyon értettem, mire utal. Mikor megváltozott a társadalmi rendszer, hallottam a magyar rádióban, hogy kell a fiataloknak a romantika, és indián táborokat szerveztek a gyerekeknek. Húsz éve apámtól is ezt hallottam.