Jelentkezett, mert érdemesnek tartotta, hogy kibontsuk versenyzői, súlyemelői pályafutását. Azt az öt évtizedet, amiből bő hármat a tárcsák között töltött. Nagy kár lett volna, ha Patasi Oszkár (szül. 1960) nem jelentkezik. Hogy mennyire igaz ez a megállapítás, azt az alábbi interjú is megerősíti (rövidített változata 2024. május 27-én jelent meg az Új Szóban).
Tárcsák alatt edződött világnagysággá a vetőmag-kereskedő
Ez már inkább csak egy visszapillantás, mintsem a veterán versenyzés taglalása, bár az is beletartozik. Patasi Oszkár súlyemelői évtizedei az élmények kifogyhatatlan forrásai, tele tonnákkal, csúcsokkal, bajnoki diadalokkal. Ötven kerek esztendőből meríthet a nagymegyeri vetőmag-kereskedő, aki történetesen a tárcsanyüvők között tört világmagaslatokra. Mindenre emlékszik, napokig tudna mesélni. Kérdéseim kordába szorítják.
Gyerekkorában atletizált, futballozott – erős és pontos lövéseiről ismert ballábas játékos volt – , mégis a pódiumon, a súlyemelőknél kötött ki. Ebben még jobb volt, mint az előző két sportágban?
Ha utólag végiggondolom, nem hiszem, hogy a fociban legalább annyira sikeres tudtam volna lenni, mint a súlyemelésben. Amíg nem mentem be ebbe a terembe, nem tudtam, hogy van ehhez a sportághoz tehetségem, adottságom. Mert addig nem próbáltam ki. Fociztunk, s egyik sporttársam rászedett, hogy nézzünk be az emelők közé. Először csak ácsorogtam, nézegettem a súlyokkal próbálkozókat. Előjöttek a heccelések, hogy én is kóstoljak bele, úgy sem tudom megcsinálni. Aztán kiderült, hogy a velem egysúlyúak harminc kilóig jutottak, én meg felemeltem a negyvenötöt. Akkor odajött hozzám az edző, Lenče Sándor, aki felfigyelt a teljesítményemre. Megkérdezte, hogy próbálkoztam-e már a súlyemeléssel. Mikor nemet mondtam, megkérdezte, lenne hozzá kedvem? Erre határozottan azt válaszoltam, hogy nem, mert én focista szeretnék lenni. Erre azt hozta fel, hogy a két sportág nem zárja ki egymást. Egyik nap focizhatok, a másikon emelhetek. Játék közben felszedek egy kis kondit, gyorsaságot, súlyemelésben egy kis erőt, s egyik a másikat kiegészíti. Addig fűzött, hogy rábólintottam a dologra. Engem a nagyon jó kollektíva fogott meg igazán s az edző, aki az egészet kézben tartotta és irányította. Tízen–tizenöten lehettek a társak, valamivel idősebbek. Jó éreztem magam köztük, s nem is hiányzott nagyon a foci. Megcsodáltam a nagy súlyokat emelgető felnőtteket, ami magával ragadott. S közben egyszerűen ott rekedtem, s onnantól már nem volt fontos a foci, csak a súlyemelés.
Tizennégy évesen Bögi Róbert álnéven a nagymegyeri felnőtt csapatban (balról az első)
Egyéves edzésmunka után edzője, Lenče Sándor úgy látta jónak, hogy már versenyezhetne is, bár még két éve hiányzott az alsó korhatár eléréséig. Volt klubtársa, Bögi Róbert igazolványával nevezte 1974-ben a pardubicei csehszlovák ifjúsági bajnokságra. De nemcsak hogy elindult, 14 évesen meg is nyerte az 52 kilósok súlycsoportját 145 kilós teljesítménnyel, és megszerezte élete első bajnoki címét. Hogyan élte át azt a turpisságot – amire idővel fény derült – a fiatal emelő, aki maga viaskodott a kilókkal, de nem a saját nevében tette?
Hát ez hosszabb történet. Az események ugyanis gyorsan zajlottak. 1973 áprilisában elkezdtem a súlyemelést, s mivel kedvem volt hozzá, meg otthon is gyakoroltam, mert készítettem magamnak egy kis súlyzót. Tehát külön is próbálkoztam, mert az egyik fogás, a szakítás nem akart menni. Mikor alábuktam a súlynak, hol ide, hol oda pottyant. Észrevettem, hogy akik egy évvel tovább csinálják, jobban tudják, meg-megmosolyogtak, mikor láttak. Ezért eldöntöttem, hogy otthon fogom ezt gyakorolni. És pár hónap alatt elértem azt, hogy majdnem annyit szakítottam, mint amennyit löktem. Mivel fabrikált súlyzó volt, megmozdult néha a tárcsa balra vagy jobbra, és mindig nézegettem oldalra, hogy még megvan-e. Aztán úgy belén rögződött ez az oldalra pillantgatás is, hogy a hivatalos edzéseken is csináltam. Egyszer megkérdezte tőlem az edző, hogy mit tekintgetek balra, jobbra, mikor a súly a kezemben van. És akkor elárultam neki, hogy Sanyi bácsi, nekem van otthon egy súlyzóm, és azzal gyakorolok. Akkor lebeszélt arról, hogy folytassam az otthoni emelést, és csak az edzéseken gyakoroljak.
Hogyan lett ebből csehszlovák bajnoki szereplés, ráadásul álnéven?
Következő év februárjában volt az első versenyem, a kerületi bajnokság Modorban. Edzőm úgy gondolta, hogy elindít, mert akkori teljesítményem alapján dobogós helyre tippelt engem. Be is jött, mert második lettem. A kerületi bajnokság érmesei automatikusan mentek tovább a szlovák bajnokságra. Addigra hat hét alatt javultam majdnem tíz kilót, és bajnok lettem. S ebből kifolyólag meghívót kaptam a csehszlovák bajnokságra is. Megjegyzem, hogy akkoriban a cseh súlyemelés olyan erős volt, hogy tíz embert szoktak beválogatni egy súlycsoportba, s ebből maximum két szlovákiai versenyző akadt.
Következett a pardubicei országos bajnokság, és a turpisság folytatódott, ugye?
Meghívtak, így 1974 áprilisában szlovák bajnokként menni kellett. Bögi Róbert névre jött a meghívó, de én utaztam oda. Ott már nem számítottunk ekkora sikerre, de hogyan hogyan nem, 14 évesen legyőztem a két 18 évest, akikkel együtt álltam a dobogón. De aki szakmailag belelátott, biztosan észre vette a korkülönbséget. Nyakamba akasztották az aranyérmet, s ahogyan lejöttem a dobogóról, Lenče Sanyi azt mondta, pakold össze gyorsan a dolgaidat, és be az autóba. Beszálltam, és elindultunk hazafelé. Nem értettem, hogy miért kellett onnan úgy elmenekülni, mint egy tolvajnak. Edzőm ugyanis felfogta azt, aki csehszlovák bajnoki címet nyer, az bekerül a csehszlovák ifjúsági válogatottba. Ott már kiderült volna a turpisság, nem mondhattuk volna, hogy külföldi versenyre megy a Bögi Róbert, mert ahhoz már az utazási okmányaim nem passzoltak volna. Országon belül ez még elment, a határon túl már nem.
Mi következett ezután? Nevezték valamilyen külföldi versenyre?
Jöttek a levelek a nagymegyeri klubba, hogy mi van a Bögi Róberttel. Nem versenyzik, nem jelentkezik… Aztán a Lenčéék kitalálták azt, hogy megsérült, a szülők nem engedik meg hasonlókat. Ebből kiderült, hogy Bögi tulajdonképpen nincs. Ebbe aztán úgy ahogy belenyugodtak a csehek, de a nem nyugodott bele a szlovák sportágvezetés, most is azt mondom, inkább az irigység játszott közre, mert féltékenyek voltak a Lenče Sanyinak a sikereire. Abban az időben ugyanis sok jó súlyemelő volt Nagymegyeren. Egy dolog, hogy én nyertem, de szlovákiai viszonylatban nem kevesen voltunk érmesek. Aztán az edzőmet meghívták a szlovák szövetség elnökségi ülésére, és felszólították, hogy árulja el, hogyan is volt azzal a Bögi Róberttel? Végül Winner Károly a szövetség elnöke mentett meg bennünket. Az edzőm elmondása szerint ő azt adta tudtukra a többieknek, hogy voltaképpen a szlovák ifjúsági súlyemelést képviselték. Csalást nem követtek el, mert nem az idős versenyzőből csináltak fiatalt, hanem a fiatalból, a tehetségesből idősebbet. Ezt aztán valahogy elfogadták, és a büntetés elmaradt. Ezután olyan más fél év következett, amikor csak edzettem, de versenyre nem mehettem. Amíg a tizenhatot nem töltöttem be, hivatalosan nem indulhattam súlyemelőversenyen. Nagyon figyeltek rám, megismertek volna, ha egy harmadik néven feltűnök valahol. Ezt már az edzőm sem merte megkockáztatni. Türelmesen kivártuk 1976-ot, s akkor már saját néven versenyezhettem, utána meg pörögtek az események.
Fiatal versenyzőként azt hogyan élte át, hogy ugyan maga viaskodott a kilókkal, de nem a saját nevében tette az emlegetett három bajnokságon? Egyáltalán foglalkozott ezzel?
Talán olyan mélységesen nem. Engem meglepett, hogy ilyen sikert értem el. Nagymegyeren mindenki tudta, és mindenki Bögi Róbinak hívott. Ma is él még az illető, s ha találkozom vele, mindig jókat beszélgetünk. Nekem az volt a szerencsém, hogy korán abbahagyta a súlyemelést, és hasonlítottunk egymásra. Magasabb és kicsit soványabb volt nálam, de arcunkon voltak hasonlóságok. Lenče Sanyi annyira körültekintő volt ebben a furfangban, hogy elkértük Róbi személyi igazolványát is. Nekem meg kellett tanulnom belőle minden adatot. Teljes készültségben voltunk, ha valami váratlan történt volna. Szerencsére nem jött olyan helyzet, ahol a személyit is kérték volna.
Ifiként 1978-ban
Milyen emlékeket őriz a tényleges tiniversenyzői korából, amikor mindháromszor (1976, 1977, 1978) ifjúsági és kétszer (1979, 1980) junior bajnoki címet szerzett?
Gyönyörű eredmények időszaka volt. Az előzmények után türelmetlenül vártam rá. Edzettem szépen, az eredményeim mentek fölfelé, de nem versenyezhettem. Ha 1975-ben indulhattam volna, teljesítményem alapján már akkor megnyerhettem volna az országos bajnokságot. Aztán 1976-ban megnyertem, bekerültem a válogatottba, edzőtáborokba jártam, kinyílt előttem a világ. Nymburkban edzőtáboroztam évente négyszer-ötször. Körberajongtak, megkérdezték, kinek milyen problémája van, mindenben segítettek. Olyan szép időszak volt ez életemben, hogy szinte csak a jóra emlékeztet.
Valóban semmilyen gond nem merült fel?
Azért előfordult olyan is, hogy 1977-ben egy évre eltiltott a nagymegyeri klub. Mentünk volna egy versenyre, és én lefogytam hat kilót azért, hogy szlovák csúcsot emelhessek. Aztán mégis úgy alakult, hogy nem mentünk, a klubvezető meg azt mondta, ha maradtunk, akkor szombaton társadalmi munkában fogunk dolgozni az épülő klubház körül. Erre azt mondtam, nem azért fogytam le hat kilót meg egész héten nem ettem, hogy szombaton talicskát toljak, és nem mentem el. Utána hétfőn behívtak a klubvezetés elé, s utólag azt mondom, a kelleténél nagyobb volt a szám, egy kicsit visszafoghattam volna magam, de nem fogtam magam vissza, és úgy válaszoltam nekik, ahogy nem illett, emiatt egy évre eltiltottak. Le kellett adnom a felszerelést, mindent amit kaptam, a cipőtől kezdve a melegítőig. És kitiltottak a teremből is, nem léphettem be oda. Utána négy hónapig Pozsonyba jártam edzeni. A fővárosiak kapcsolatba léptek a megyeriekkel azzal a szándékkal, hogy leigazolnának. Ekkor észbe kaptak a klubomban, mert ha elengedtek volna, megszűnik az eltiltásom, mert az csak Nagymegyerhez kötődött. Felkeresett az akkori elnök és Lenče Sándor, s meggyőztek arról, hogy felejtsük el azt, ami volt, és folytassuk tovább együtt. Tulajdonképpen nem nekem kellett elnézést meg bocsánatot kérnem a csapattársaktól meg mindenkitől, és vissza vettek a kollektívába. Aztán a kötelező katonai szolgálatig folytatódott minden tovább.
Közben Dunaszerdahelyen leérettségizett a mezőgazdasági szakközépiskolában, aztán Prágában főiskolán szerette volna folytatni tanulmányait. Mivel válogatott sportoló volt, mentesülhetett a felvételitől. S a jelentkezés után ahelyett, hogy arról értesítették volna: felvették a főiskolára, katonai behívót kapott. Annyira hiányzott a hadseregben?
Nem. Inkább elmondom, mi volt a történet hátterében. Ahogy említette, akkoriban a válogatott sportolót, bárhova jelentkezett főiskolára, felvették. Én erről nem tudtam. És ha tudtam is volna, sportszerűségből azt mondom, hogy megmérettetem magam, s ne azért vegyenek föl, hanem a tudásomért.
Mi történt?
Elmentem a felvételi vizsgára. Megcsináltam az írásbelit, ma is azt állítom, hogy nem biztos, hogy a legjobbak közé kerültem vele. Mert cseh főiskolára jelentkeztem, előtte magyar iskolába jártam, szlovák könyvből készültem fel. Biztosan nem csillagos egyesre írtam meg. Amikor jött a szóbeli, egyenként hívtak be bennünket, a bizottságban ülő tanárok pedig az akkor időszerű politikai, társadalmi kérdéseket tették fel nekünk. Akik jöttek ki, jelezték, hogy mire kíváncsiak a felvételiztetők. Mikor leültettek, előttük volt a jellemzésem, -megnézhették. Az egyik professzor azt mondta, olvastam magáról, hogy szabadidejében szívesen sportol. Igen, sportolgatok, válaszoltam. És mit? Az iskolában atletizáltam, amúgy meg súlyemeléssel foglalkozom már több éve. És milyen szinten? – érdeklődött tovább. Mikor megtudta, hogy válogatottként űzöm a súlyemelést, megrökönyödött, s azt mondta, hogy ő ezt nem érti. Ez miért nem került bele a jellemzésembe? Ha a középiskola beírta volna, nem is kellett volna felvételiznie, közölte. Ekkor jött a csavar. Hirtelen észbe kaptam, hogy Prágában vagyunk. Megkérdeztem a tanártól, hogy ha ezt utólag el tudnám intézni, akkor elfogadnák? Mire gondolok, kérdezte. Itt vagyunk Prágában, itt van a sportot irányító szövetség, elugrok oda, és hozok erről egy igazolást, mert tényleg igaz, ahogyan elmondtam. Hát ha ezt ma el tudja intézni, figyelembe vesszük. Taxiba ültem, irány – még most is emlékszem – a Na poříčí 12, ahol az ország sportirányítása székelt. Bementem a súlyemelő-szövetség titkárához, aki megismert, s mondtam neki, mi járatban vagyok. Legépelte a ajánlást, visszamentem a főiskolára. Bekopogtam, kijött a tanárnő, leadtam neki az igazolást, s közölte: fiatalember nyugodtan mehet haza. Nyugodtan haza is jöttem, egy hát múlva meg kaptam a választ, hogy nem feleltem meg. Fellebbezési joga csak annak volt, akit helyszűke miatt nem vettek fel. Én nem feleltem meg ennek a kitételnek, így más főiskolára sem mehettem.
És mi volt ebben az érdekes csavar?
Hogy a vizsga felét le sem tettem, mert nem voltam szóbelin. Bent voltam ugyan a bizottság előtt, de ott csak a sportról beszélgettünk, nem a XIV. pártkongresszusról meg a Lenin elvtársról, mint a többiek. Utólag értettem meg, hogy mivel bementem a sportirányító hivatalba, a titkár jelezte a válogatottba, mi a szándékom. Akkor tudták meg, hogy hova jelentkeztem főiskolára. Később a válogatott edzője elárulta, hogy közbeavatkoztak, mert szerintük tehetségemnél fogva inkább a súlyemeléssel foglalkozzak, a mezőgazdasági főiskolára meg járjon az, aki ahhoz ért. Nagy csalódás volt számomra, mikor megbizonyosodtam arról, hogy tulajdonképpen mi történt.
Volt ennek még más fonala is?
Hogy nem került be a jellemzésembe Dunaszerdahelyen, hogy válogatott sportoló vagyok, annak is megvolt a miértje. Mikor elsős voltam, és a diákotthonban laktam, egy időben nem engedtek bennünket haza, csak minden második héten azzal a címszóval, hogy kell egy bizonyos diákszámnak a hétvégére maradni, hogy a konyhán érdemes legyen főzni. Főnevelőmmel, aki később Zirig Árpád író és költő lett, nagyon jó viszonyban voltam, rendes embernek tartottam, amiben tudott, segített, akkor is meg később. Elmondtam neki, hogy nekem ez nem jó, mert hét közben csak a tornateremben tudok a tornatanár súlyzóival egy kicsit edzeni, de a technika végett legalább minden hétvégén haza kellene járni. Megpróbálok valamit elintézni, ígérte. Bement az igazgatóhoz, elmondta, miről lenne szó, de az igazgató határozott nemleges választ adott. Közölte, hogy ez a szabály mindenkire vonatkozik.
És a folytatás?
Én a következő edzőtáborban, mikor az edzőm megkérdezte, hogy kinek van valamilyen problémája, felvázoltam az esetemet. Azt gondoltam, hogy ők majd biztos írnak egy levelet, és megkérik az igazgatót, hogy értékelje át újra a döntését. És legnagyobb meglepetésemre tíz-tizenkét nap elteltével az edző, Emil Brzóska eljött személyesen az iskolába. És tolmácsot is hozott magával. Mivel magyar iskolába érkezett, és tudta, hogy én magyar gyerek vagyok, s nem bízott abban, az iskolaigazgatóval olyan szinten beszélhet csehül és szlovákul, hogy minden világos legyen. Mikor megérkezett, mondta, hogy menjünk be az igazgatóhoz. Ó, az nem olyan egyszerű, hogy berontunk hozzá, oda be kell jelentkezni, jeleztem. De elküldött, hogy jelentkezzem be. Bementem, és megkérdeztem a titkárnőtől, hogy itt van-e az igazgató elvtárs? Igent mondott, s közöltem vele, hogy vendégek érkeztek sporttal kapcsolatban, fogadhatna-e bennünket öt percre? Megkérdezte, és igenlő válasszal jött ki az igazgatótól. Bementünk az edzővel, a tolmács kinn maradt, mert nem volt rá szükség, megérthettük egymást nélküle is. Az edzőm felvázolta, azért jött el, hogy tehetséges válogatott sportolóról van szó, És segíteni kellene az iskolának, hogy ne törjön meg a pályafutásom. Az igazgató, hogy kicsit mossa magát, üzent az osztályfőnöknek, aki magyar-testnevelés szakos volt, hogy jöjjön be. Éppen a tornaóra vége volt, s az osztályfőnököm bejött melegítőben. Meglátta az edzőm, végigmérte, és azt mondta, különös, hogy az osztályfőnök testnevelő, és így áll hozzá a sporthoz. Nagyon intelligensen helyre tette az igazgatót és az osztályfőnökömet is. Én ennek a hátrányát három évig nem éreztem. De hogy nem került bele a jellemzésembe, hogy válogatott sportoló vagyok, a mai napig állítom, hogy ebben az a beszélgetés is közrejátszott.
Miután leszerelt a tényleges katonai szolgálat végén, egy évtized alatt, kétszer is szögre akasztotta a felszerelését Nagymegyeren, és edző sem lett magából, mert egy háromnapos tanfolyam végén nem tartották alkalmasnak erre a tevékenységre. Ilyen helyzetben akadt egyáltalán valamilyen sikere a felnőttek között is?
Három évet emeltem a felnőttek között, mert 1988-ban összeállt Nagymegyeren az egykori ifjúsági csapat. Függetlenül attól, hogy nem versenyeztem, évzáróra meg szoktak hívni. Az egyiken a szakosztályelnök felvázolta, hogy újra megpróbálnák életre hívni a felnőtt súlyemelést a városban. Talán van elég emelő, anyagi támogatás… Összeálltunk, és elkezdtük. Ennek az lett a vége, hogy a következő évben megnyertük a Szlovák Nemzeti Ligát, és a cseh bajnokkal mérkőztünk az extraligába jutásért. Közvetlenül a rendszerváltást követően, 1990 januárjában volt az osztályozó, és mi ezt megnyertük, bejutottunk a csapatbajnoki élvonalat jelentő csehszlovák extraligába. Szereplésünk két évig tartott. A klub szakvezetése nem volt a helyzet magaslatán, az egyik versenyen két emelőnk alapot dobott, tehát nem volt érvényes kísérlete, s emiatt kiestünk. Pedig még egy évet folytathattuk volna az csehszlovák élvonalban, aztán már úgyis bukott minden, mert szétment az ország. Mindig azt az egy évet sajnáltam, hogy miért nem tudtunk bennmaradni, és most mondhatnánk azt, hogy örökös csehszlovák extraligás tagok vagyunk, mert Csehszlovákia szétesett, és nem volt folytatás a közös államban. Én ekkor másodszor is szögre akasztottam a felszerelést. Úgy éreztem, hogy vége a súlyemelésnek Nagymegyeren. Már harmincegy éves voltam, igen nagy alakításra már nem számíthattam, a városban nem akartam folytatni, arra meg idős voltam, hogy máshova menjek emelni.
És először mikor szakított a súlyemeléssel?
Amikor hazajöttem a katona szolgálatból. Ebben a legnagyobb mértékben az játszott közre, hogy az edzőm, Lenče Sanyi otthagyta az egészet. Nélküle otthon nem akartam folytatni, mert az akkori klubvezetéssel nem találtam meg a közös hangot. Előtte Prágában sem maradtam, holott jó anyagi feltételeket kínáltak. Hívott Havířovba Emil Brzóska is, de én úgy döntöttem, hogy hazajövök. És abbahagytam.
Tehát felnőtt versenyzőként az volt a legnagyobb sikere, hogy két évadon át volt az extraligás csapat tagja?
Így van.
Közel tíz évvel később mégis visszatalált a nagymegyeri emelők közé, de már veteránként. Úgy tudom, ennek előzménye az volt, hogy Buzgó Lajos 1996-ban elindult a havířovi Európa-bajnokságon, s ez mind Lénárt Rudolfot, mind Patasi Oszkárt arra késztette, hogy újra edzésbe álljanak, később aztán érkeztek a többiek, az egykori ifiversenyzők is. Közel negyven évesen miért tartotta fontosnak folytatni nem éppen töretlenül sikeres pályafutását?
A kazincbarcikai szereplés után én is elkezdtem. Rudi régi haverom, jó barátom volt, 1973-ban, mikor elkezdtem, ő már egy éve emelt. Beszéltem vele, és megkérdeztem tőle, hogy hol voltak, milyen versenyen? Elmondta, és jónak tartotta. Egy változás történt akkor az életemben. Állami alkalmazottként karanténfelügyelő voltam a határkirendeltségen Medvén-Vámosszabadin. Tizenhat év után megváltoztak a munkakörülmények, és negyven évesen úgy döntöttem, hogy otthagyom. Akkor kilenc éve működött a családi vállalkozásunk, láttam benne perspektívát, és otthagytam a munkámat. Mivel nem kellett szolgálatba járni, több volt a szabadidőm, amit úgy osztottam be, hogy hetente háromszor kimegyek egy kicsit mozogni, ami hiányzott. Mivel Buzgó Lajos már nem folytathatta, Lénárt Rudi meg maradt, lettünk mi ketten. Elkezdtük az edzéseket. És csodák csodájára egy év alatt további négyen csatlakoztak hozzánk. Jött Szabó Ferenc, Pivoda Róbert, Feledi Milán és Mondok Vince. És hatan lettünk. Megfordult a fejünkben, járunk versenyekre, induljunk el a csapatviadalokon is. Öt fővel, plusz egy tartalékkal. Elindultunk 2001-ben a csapatversenyben, s mindjárt az első évadban másodikok lettünk, majd a rá következő kettőben is. És a negyedikben már megnyertük. Ezzel jogot szereztünk arra, hogy a veteránokból álló csapatként a szlovák extraligában folytassuk. Negyvenöt éves átlagéletkorral, a húsz-huszonöt évesekkel szemben. Irreális volt eredményesen felvenni velük a harcot. Mondtuk a klubvezető Buzgó Lajosnak, hogy fiatalítani kellene a csapatot, s akkor bent tudnánk maradni. Mivel nem kaptunk segítséget, egy év után ki is estünk az élvonalból. Ma is állítom, ha végignézek az eltelt ötven emelőévemen, igaz, hogy a súlyemelés kőkemény egyéni sport, legnagyobb eredményemnek azt tartom, amit csapatban elértünk, ami mindig nehezebb, mint külön-külön versenyezve. Mert öt emberen múlik, mindegyiknek kell hoznia a formáját, hogy helytálljunk. És ez olyan jó kollektíva volt, hogy tudatában volt ennek.
Tehát nem éppen töretlenül sikeres pályafutása után visszatalált a tárcsák világába…
Meghatározó az volt, hogy Lénárt Rudi elkezdte. Függetlenül attól, hogy milyen köztünk a viszony, neki köszönhető elsősorban, hogy ez a csapat összejött. És azt produkáltuk 2005-ben, amit tudtunk. Közben voltak, akik kiváltak a csapatból, jöttek újak, akik már nem azt a szellemiséget tartották fontosnak, amit addig mi. Maximalisták voltunk, még edzésen is odafigyeltünk, hogy ne legyen rontott gyakorlatunk, megbeszéltünk mindent, segítettünk egymásnak. 2008-tól azt kezdtem látni, hogy ez kezd szétbomlani, és nincs ebben egységes véleményünk, mindenki azt csinál, amit akar. Elindult a csapaton belül, hogy akinek jobban sikerült, azt irigyelték a többiek. Oda vezetett a dolog, hogy 2011 végén azt mondtam, hogy köszönöm, ennyi volt. És kiléptem a csapatból. Aztán már egyedül jártam a versenyekre.
Végül is volt értelme újrakezdeni, mert veteránként lenyűgöző aranysorozata van a világversenyekről. 2005-tól 2018-ig 12 Eb- és vb-elsőség, a többi éremről nem is beszélve. Mi bújik meg emögött, amit csak a versenyző élt át?
Az első évben nem is vettem részt versenyen, mert nem gondoltam arra, hogy annyira újra bemártózom, még nemzetközi szinten is. Úgy döntöttem, hogy hetente háromszor fogok tornázni, s idővel azt vettem észre, hogy javul a teljesítményem. Kilenc év kihagyás után, negyven évesen nem reménykedtem, hogy technikailag is összeáll minden. Amikor 2001-ben elindultam az első Eb-n, hetedik lettem Teplicén. És kedvet kaptam, ismerősökkel találkoztam. Olyanokkal, akikkel az ifiben együtt emeltem, még egykori katonatársammal is összefutottam. Ezek után elkezdtem sportolóként gondolkozni, és célokat tűztem ki magam elé. Az első az Eb-érem volt. A következő évben 85 kilóról lefogytam 76-ra, hogy megszerezzem első dobogós helyezésemet, de nem sikerült, mert negyedik lettem. Egy esztendővel később visszaszedtem magam 85 kilóra, akkor hatodik lettem. Már láttam, hogy nem a fogyás felé vezet az út, hanem egy kis testsúly felszedéséhez, izommal együtt. Egy évre rá, 2004-ben már második lettem a lengyelországi Európa-bajnokságon, de ott már 94 kilóban emeltem. Ötödik emelői évemben felszedtem magam 94 kiló fölé. Még a verseny helyszínén is ennem, innom kellett, hogy meglegyen a 94 kiló és 10 dekám, s elindulhassak a súlycsoportomban. Alsókubínban aztán meg is nyertem az Európa-bajnokságot – először. Első öt kontinensviadalomon mindig más súlycsoportban indultam. Ez eléggé egyedülálló volt, mert húsz év alatt megfigyeltem, ki hol versenyez, egy-két súlycsoportnyi váltás előfordult, de hogy valaki öt év alatt öt súlycsoportot próbáljon ki, az ritkaságszámba ment.
Mikor szánta el magát arra, hogy világbajnokságon is induljon?
Éppen ezután az következett. Gondoltam, hogy Eb-aranyam mellé vb-győzelem is kellene. 2011-ben Limasszolban az is összejött. Pedig a második helyen végeztem az orosz versenyző mögött. Ez októberben történt. Később doppingolás miatt kizárták a világbajnokot, s karácsonyi ajándékként megkaptam az aranyérmet. Ténylegesen még nem, csak az értesítés jött meg a szlovák szövetségre. Tehát először himnusz és dobogóra állás nélkül lettem világbajnok. Innen kezdve már csak az a tervem lehetett, jó lenne úgy világbajnoknak lenni, hogy állok a dobogón tetején, és hallgatom a szlovák himnuszt. 2015-ben Rovaniemiben ez is bekövetkezett. Utána már csak egy célom maradt: elérni a 400 pontos teljesítményt, ami Szlovákiában csak kettőnknek sikerült. A másik Rudolf Lukáč, aki pillanatnyilag a felnőtt válogatott edzője. Ő 35 évesen még olimpián indult, neki ezért valamivel könnyebb volt összeszedni a 400 pontot, míg nekem szinte a semmiből kellett eljutnom odáig. Tizenhét évembe került, de sikerült! Erre mindenképpen büszke vagyok, hogy eredményemmel bekerültem az elitgárdába.
Visszatérnék korábbi kérdésemre. Súlyemelőként mit kellett tenni azért, hogy 12 világverseny aranyérmeseként tartsák számon a veteránok között?
Egy év edzés után láttam a kínálkozó lehetőségeket. Még főleg a katonai szolgálat alatt megismertem az edzéstervkészítés alapelveit, amiből az újrainduláskor elég sokat merítettem. Reális felkészülési tervet készítettem magamnak, amit maradéktalanul végig is vittem több éven keresztül. Elintéztük, mármint a csapat, hogy minden héten egyszer ingyen kimehettünk a nagymegyeri termálfürdő szaunájába. Ugyanolyan gyakorisággal masszázsra jártam. Napról napra tettem valamit a súlyemelésért. Kialakult egy rendszer, amit sporttársaim közül senki ilyen pontosan nem csinált. Biztosan ez is közrejátszott az eredményes éremgyűjtésemhez. Amit ifiként, meg három év alatt felnőttként megtanultam, s az izmaimba beleedzettem, az mind csak segített. Nem volt véletlen, hogy 2005-ben nagyjából akkora súlyt felemeltem, mint húszévesen. Igaz, nem 75, hanem 94 kiló voltam, de tudtam 150 kilót lökni. Ugyanis a katonaságnál a legjobb eredményem 157 kiló volt. Az érmek mellett szintén nagy dolognak tartom, hogy felküzdöttem magam olyan szintre, hogy a szervezet, az izomzat kibírja a leterhelést. Ehhez azonban kellett az a rendszeres munka, amit már említettem. Anyagi és családi háttér nélkül szintén nem sikerült volna. És egy kis fanatizmus se hiányozhatott belőlem. Szerencsére ezzel soha nem volt gondom, mindig tudtam magam motiválni, előbbre lökni. És nem szomorodtam el, ha valami nem sikerült, mert volt amikor én is kiestem vagy megsérültem. Ez soha nem szegte a kedvemet, mindig fel tudtam a padlóról állni. Ahányszor odakerültem, annyiszor.
Ezek után az jut az ember eszébe, mire vitte volna, ha nem áll be a törés pályafutásában?
Ezen én is már elgondolkodtam. Voltak olyan ifitársaim annak idején, akikkel együtt edzettem vagy a katonaságnál szolgáltam, és később olimpiai bajnok meg világbajnok lett belőlük. Lehet, hogy akkor rossz döntést hoztam, de mikor a katonai szolgálat után mégsem a folytatást részesítettem előnyben és nem az élsportot, akkor egyben inkább nemet mondtam a doppingnak. Mert láttam én, hogy mi zajlik. Prágai katonaságom alatt szembesültem azzal, hogy az élsport mit jelent a súlyemelésben. Én megköszöntem, nem kértem belőle, azért is döntöttem úgy, hogy hazajövök. Húsz évesen naivan azt gondoltam, hogy dopping nélkül is lehet nemzetközi szinten teljesíteni, mert amit addig elértem, az anélkül volt. De azzal nemzetközi szinten már nemigen tudtam volna feljebb menni.
Térjünk vissza a veteránok világába. Kétszer is úgy lett világbajnok, hogy doppingolás miatt kizárták az aranyérmest. Mire gondol az ember, mikor így ejtik az ölébe az elsőséget?
Amikor utólag érkezik az aranyérem, akkor mindenképpen csalódott. Mert nem élheti át a hivatalos ünnepi ceremóniát, amit nem lehet pótolni. És az ember nyakába sem akasztják az érmet. Minden úgy történik, hogy a következő hasonló versenyre elviszem az ezüstérmet, és a nemzetközi szövetség embere átnyújtja az aranyat, ami semmiképpen sem az igazi tiszteletadás. 2011-ben mikor először jutottam így az aranyhoz, duplán csalódás volt ez számomra, mert húszévesen éppen a dopping végett hagytam abba, arra hivatkozva, hogy ennek így nincs értelme. Húsz évvel később újra elkezdem, és ötvenegy évesen azzal szembesültem, hogy még mindig a doppingolók ellen küzdök. Tehát az a két veterán vb-arany hatalmas öröm volt számomra, de egyben hatalmas csalódás is sportban. És ha 2011-ben úgy döntöttem volna, hogy elértem, amit akartam, és innentől nem csinálom tovább, és nem küszködök tovább a doppingolókkal, talán még abban is lett volna logika. De hála Istennek nem döntöttem így. Mert egy pár aranyérem meg a 400 Sinclair-pontom sem lenne.
Utóbbi 2018-ban nagy álmaként valósult meg. Ez valóban mérföldkő egy súlyemelő életében?
Nem lehet még az Európa- vagy világbajnoki címhez sem hasonlítani. 1985 óta tevékenykedik a veterán súlyemelő-mozgalom világszerte. Közel negyven év alatt mintegy 150 embernek sikerült ezt a szintet teljesíteni. Egyszer utánanéztem, hogy súlyemelésben az újkori olimpiák bajnokainak a száma is nagyjából ennyire rúg. Valahol a lelkem mélyén úgy érzem, hogy a 400 Sinclair-pont felér egy veterán olimpiai bajnoki címmel. Mert számunkra olimpiát nem rendeznek, nem hívnak meg bennünket a játékokra. Nagyon sajnálom azokat az embereket, akik testi fogyatékosok, de paralimpiázhatnak, mi idősek is megérdemelnénk, ha korlátozott számban is, de valahol ott legyünk az ötkarikás játékokon. És nekünk is adassék meg, hogy amit fiatalabb korban nem sikerült különféle okokból elérnünk, a későbbiekben egy olimpiai éremmel kárpótolhassuk Nem csak magamról beszélek, hanem azokról is, akik veteránok között nagyon komoly szinten emeltek, és megérdemelnék, hogy valami hasonlóval is büszkélkedhessenek a vitrinjükben.
A súlyemelővilágban nyilvánvalóan ismert, hogy mi a Sinclair-pont. De a kívülállóknak nem teljesen világos, hogy miről is van szó. Mit jelent?
A lökés és a szakítás kilókban kifejezett összeadott eredményét beszorozzák a testsúly koefficiensével, majd ezt beszorozzák a születési év együtthatójával, s mindezt pontokban mérik. Így lehet összehasonlítani a 75 éves ember teljesítményét a 36 esztendősével. Szinte reálisnak tartom, de a túlságosan koros embereknél egy kicsit csökkenteni kellene az együtthatót. Egyszer már azt megtették, mert az lehetetlen, hogy egy 36 éves ember a felnőtt világcsúcshoz közel emel, és nem éri el pontokban azt a szintet, mint egy 85 éves, bár maximális tiszteletem annak, aki még akkor is versenyez. És a koros emelő eredménye a koefficiensnek köszönhetően nagyobb értékű, mint aki jóval fiatalabban jóval többet teljesít. Van még kiigazítani való ebben, de többé-kevésbé már közel vagyunk a reális összehasonlításhoz.
És a 400 Sinclair-pont a csúcsok csúcsa a súlyemelésben?
Mondhatnám, hogy igen. De lehetne még további célokat is kitűzni annak a 150 versenyzőnek, aki ide került. Úgy saccolom, hogy eredményemmel a 140. helyen vagyok, innen is tovább lehetne lépni, előbbre kerülve a 100. vagy a 80. helyre, de az már nem jelentene akkora eredményt, ha valaki ebben a rangsorban előbbre akar csúszni, mint az, hogy sikerült a legjobbak közé bekerülnie. Egyéni csúcsom 45 évesen lökésben 152,5, szakításban 118 kiló a veteránok között. Bár akkor ez az eredményem még közel sem volt a 400 Sinclair-ponthoz, nagyjából 370 pont lehetett, pedig a legnagyobb teljesítményem kilókban akkor volt. A 400 pontot annak köszönhetem, hogy ellenfeleimhez képest az utolsó nyolc-tíz évben lassabban estem vissza. Hosszabb ideig képes voltam felemelni ugyanazokat a súlyokat. Mivel a koefficiensem évről évre növekedett, így a szorzatom mindig nagyobb lett.
Negyedszer a világbajnoki dobogó tetején
2018-ban a barcelonai vb-n nyerte a negyedik aranyát, és ott érte el a csúcsot jelentő 400 Sinclair-pontot. Még mi jut eszébe ezzel kapcsolatban?
Utólag elmerengtem rajta, hogy ha nem hagyom abba fiatalon, és azt mondom, kicsit kíméletesen, de azért belemártózok a doppinghistóriába, akkor... A súlyemelők ugyanis átlagban harminc és harmincöt között szokták elérni a legjobb formájukat. Akkor még erősek, eléggé robbanékonyak, gyorsak is. Minden bizonnyal az 1992-es barcelonai olimpia jelenthette volna számomra a csúcsot. Biztosan nem győztesként, csak résztvevőként. Nekem aztán megadatott számos év után, hogy 2018-ban ugyanott értem el életem legnagyobb eredményét. Milyen érdekes! Előre nem tudja az ember, hogy szögre akasztja a szerelését, és majd x év múlva kap egy lehetőséget a sorstól, és éppen ott, ahol egyszer már bemutatkozhatott volna, ha folytatja versenyzői pályafutását. Hogy őszinte legyek, én már hat héttel előtte Budapesten szerettem volna a 400 pontot elérni, mert ott saját szurkolótáborom volt. Egy mikrobusz érkezett Nagymegyerről, ott voltak a pestiek, az üzlettársak. Mindenki csak csodálkozott, hogy harminc ember szurkol nekem. Ilyen se előtte nem volt, se utána. Erre abszolút büszke vagyok, és én nekik akartam bizonyítani azt, hogy képes vagyok a 400 Sinclair-pontra, ám nem jött össze csak 392. Pedig aznap kiadtam magamból a maximumot, de éreztem, még nem jött el az idő, még tornáznom kell hozzá. A további hat hét alatt még gyötörtem magam, és sikerült azt a 8-10 hiányzó pontot is megszereznem. Nemzeti alapon gondolkodva, a barcelonai vb-sikerem augusztus 20-án volt. Kaphat az ember ettől többet? Én azt hiszem, hogy talán nem.
Kiskorától kezdve szerette a kihívásokat. Ez volt a hajtóerő súlyemelői pályafutásában is?
Igen. Mindig olyan típusú ember voltam, hogy rendre mindenkit meghallgattam, mindent megnéztem, aztán azon törtem a fejem, hogyan lehetne ezt másképp csinálni. És így volt a szakmámban, a mezőgazdaságban is. Én máshogyan termesztettem a dinnyét, másképp metszettem a paprikát a fóliasátorban. Elhittem azt, amit láttam, de nekem az nem volt elég. Egyéniségem ilyen útra, az állandó keresés felé vitt a sportolásban is.
2019 óta nem szerepel a neve a világversenyek eredménylistáján, bár úgy tudom, később is akart indulni. Végleg lezárta pályafutását az elhúzódó koronavírus-járvány?
Mivel korábban háromszor elkezdtem, háromszor befejeztem, nem merném azt kijelenteni, hogy nem lesz-e esetleg egy negyedik időszak versenyzői pályafutásomban. Igazából azonban kicsi esélyt adok neki. Mind a háromszor, amikor elkezdtem, belekerültem egy olyan kollektívába, ahol jól éreztem magam, vagy később alakult ki körülöttem olyan társaság, aminél ugyanezt éreztem. Egyelőre nem érzem azt, hogy lenne – akár Nagymegyerem, akár a környéken máshol – egy olyan kollektíva, amibe szívesen bekapcsolódnék. Mert egyéni harcosként, magányos farkasként én már ezt nem akarom csinálni. Az már nem lenne szórakoztató.
Szereti a súlyemelést, szívből csinálta. Állítja, hogy a vele járó kínokat, gyötrődést feledtetik a sikerek. Ez valóban így van?
Így bizony. Van egy mondás, mely szerint nemcsak a célt kell értékelni, hanem az embernek menet közben jól is kell éreznie magát. Ha egy maratoni futó is állandóan szenvedne, és úgy érezné, tíz kilométer után kiköpi a tüdejét, akkor valószínű, hogy nem futná végig a távot. Valahol szórakoztatónak is kell lenni, amit teszünk, sportolunk Ha csak az eredményeket néztem volna, hogy mit akarok elérni, de közben ez szenvedés, kínlódás lett volna számomra, esetleg tele sérülésekkel, biztosan nem csináltam volna.
Egyszer azt is mondta, hogy súlyemelést nem lehet robot módjára űzni. Érezni kell annak szükségét, hogy az ember edzésre menjen, sikeresen versenyezzen. Ehhez tartotta magát?
Csak igennel tudok válaszolni. Harmincegy aktív versenyzői év van mögöttem, s mindegyikben jól éreztem magam, annak ellenére, hogy voltak benne azért kudarcok is. Őszinte leszek, azért több volt a siker. De többet is tettem érte, mint általában mások. Ezt csak a környezetemhez viszonyítom. Azt szoktam mondani a srácoknak, hogy én nem akkor megyek edzeni, mikor kedvem van, nem akkor megyek masszázsra, mikor fáj valamim, nem azért megyek a szaunába, mert van időm rá. Mint mondtam, én ebből rendszert csináltam, és húsz évig kőkeményen ehhez tartottam magam.
Ha nem emel, nem jár edzésre, versenyekre, mivel telnek a hétköznapjai?
Kiskertészboltunk van, amit elejétől fogva a felségem üzemeltet. Amikor 2000-ben otthagytam az állami alkalmazotti munkahelyemet, én is beszálltam a vállalkozásunkba. Negyven évesen. Akkor sokkal több energiája volt az embernek mindenre, mint most hatvannégy esztendősen. Ha utólag visszagondolok, szinte hihetetlen, hogy az ember negyven és ötben év között mennyi mindent bírt tenni. Sportoltam, a gyerekek akkor voltak kicsik, kertészkedtünk, kiállításra jártunk, pörgetni kellett az üzletet is. Most annak a töredékét sem bírnám. Mindig eszembe jutnak apám szavai: „Amit el akarsz érni az életben, azt ötven éves korodig érd el, mert utána már minden nyűgös lesz, már fáradt leszel, már nem igazán élvezed a sikert, amit az élet hoz magával.” Én úgy érzem, hogy nálam ez szerencsésen kitolódott. Ötvenöt-ötvennyolc éves korom körül kezdtem érezni, hogy kicsit kezdek belefáradni. Hogy már nem estére fáradok el, hanem hétvégére is. Néha előfordul, hogy olyan fáradtan kelek, mint ahogy lefeküdtem. Ez már a kornak a jele.
Tapasztalom, hogy rengeteg az élménye. Könyvet is írhatna róla…
Talán majd a következő időszakban. Egyszer a lányom felvetette, hogy meg kellene ezt írnom. Előhoztam neki azt a sztorit, amikor Márai Sándort felkereste egy fiatal kollégája, hogy írt egy novellát, és nézze meg, mit szól hozzá, van-e az írójában tehetség. Márai elolvasta, nem akarta az ifjú kollégát megsérteni, s azt mondta neki, mindenképpen tehetségesnek tartja őt, de azt javasolta, hogy eleinte többet olvasson, és kevesebbet írjon. Én is így vagyok ezzel. Úgy érzem, hogy még nem jött el ennek az ideje, talán nem is fog. De annak örülök, hogy elkészült a tabló, amely összefoglalja versenyzői pályafutásom kezdetétől eltelt ötven évet. Előkerestem a régi képeket, emlékeket, hogy az utókornak is maradjon belőle. Hogy hogyan fogja értékelni, az egy más nagy kérdés.
Ki ő?
Patasi Oszkár 1960. január 18-án született Komáromban. Legnagyobb sikerei: veteránként négy vb- és nyolc Eb-arany (ebben benne vannak a világ- és Európa-játékokon aratott diadalok is). Súlycsoportjai: 77-től 105 kilóig, legtöbbször 94 kilóban. Elérte a 400 Sinclair-pontot, ami a súlyemelés elitgárdájába tartozást jelenti. Egyéni csúcsa a veteránok között: 45 évesen lökésben 152,5, szakításban 118 kiló. Összesen 19 alkalommal versenyzett a veteránok országos bajnokságán, ebből kilencszer abszolút győztes, vagyis a teljes mezőny legjobbja volt. Edzői: Lenče Sándor, Emil Brzóska, Antonin Drešl, Václav Peterka. Nagymegyeren él. (jmk)
Kérdezett: J. Mészáros Károly
(Az interjú rövidített változata 2024. május 27-én jelent meg az Új Szóban)