Egy eltűnt futballvilágba kalandozunk vissza. Pozsonyba, a volt Inter Pasienky-i stadionjába. Évtizedekig fogalom volt ebben a közegben az immár nyolcvanon túl járó légi mestercipész, Janikovics István, mindenki Pista bácsija. Műhelyébe sorra betértek az érkezők, kihagyhatatlan volt ez a megálló, sokat jelentett a klubban. Híre ment az egész fővárosban, sőt az országban is. A közkedvelt szakember honlapunknak adott korábbi interjújából most olyan részlet következik, melyet először adunk közre. Cipészmesteri szóló a javából.
„Rengeteg játékossal kapcsolatba kerültem, szinte mindegyikkel. Még Csehszlovákia idején jöttek a prágaiak, vagy az ostravaiak, ha rossz volt a cipőjük. Mondjuk, beletört a csavarós stopli. A meccs előtt hozta az üveget, a cipőjét, és megkért, hogy mire vége lesz a meccsnek, legyen készen. De nem volt mindig időm rá. Akkor megegyeztem vele, hogy mikor legközelebb nálunk játszanak, elviheti – avatott be vonzó szolgáltatásaiba. – Igen nagy nevem volt a cipészszakmában a játékosok között. Semmivel sem volt gondom. Ha azt mondtam, hogy szükségem van tíz belépőre ismerősöknek, egy szóval nem merte senki mondani, hogy nem ad. Mert tudták, hogy azok az emberek, akiknek kértem a belépőt, a klubnak segítenek. Ha jöttek a mérkőzésre a rendőrök, a bíróellenőrök meg mások, mind megálltak nálam. Egy órával a kezdés előtt, s ha szükség volt rá, akár két órával is már a műhelyemben voltam. És még jött hozzá a meccs. Minden helyre volt bejárási engedélyem. Ha bementem a bírókhoz, ők se mondták, hogy mit keresek ott. A vendégöltözőbe csak beszólni szoktam, a mi csapatunk öltözőjébe bemehettem akkor is, mikor az edző éppen a taktikát mondta. Mert tudta, hogy azért megyek közéjük, hogy van elintéznivalóm valamelyik játékossal. Ha megvették a játékost, az volt az első, hogy behozták hozzám. Még senki nem is tudta, hogy valakit leigazolnak, velem már közölték, hogy jönni fog hozzám. Felöltöztettem, labdát kapott... Ment mint a futószalagon.”
Az újságírók is gyakran betoppantak Pista bácsihoz, mert elkerülhetetlen vonzereje volt csukákkal, labdákkal teli műhelyének, meg a mesternek, aki gyakran többet tudott a klubtörténésekről, mint a hírekre vadászó tollforgatók.
