Nyolcvanadik születésnapja időszakában készült az alábbi mérlegvonás. Bottlik László neve évtizedekig összefonódott a kassai, a szlovákiai, a csehszlovákiai vízilabdával. Elszakíthatatlanul. Mindig élmény beszélgetni olyan sportemberrel, aki nem köntörfalaz, elmondja, amit gondol, s közben magáról és kedvenc sportágáról is látképet kínál az olvasónak. Riportalanyunk is ilyen ember. Az interjú rövidített változata az Új Szó 2023. augusztus 1-ei számában is megjelent.
J. Mészáros Károly
Bottlik László, a vízipóló csillaga: „Mindenhol akarták, hogy maradjak”
Kassai gyökerekkel és sikerekkel a háta mögött máshol is bőven bizonyított. Idehaza és külföldön egyaránt. Bottlik László a legfényesebben csillogó csillaga a (cseh)szlovák vízipólónak. Túlszárnyalhatatlan diadalmennyiséggel játékosként és edzőként együttvéve. Szakmai tudásával az európai magaslatokra is feltört. Túl jár a nyolcvanon, így bőven van mire visszapillantanunk.
Csak azért lett vízilabdázó, mert gyerekkorában minden kassai úszó pólózott is?
Ötéves koromtól jártam a strandra, ott jöttünk össze, s ha lehetett, bejutottunk a medencébe is. Fedett uszoda még nem volt akkoriban. Mikor az ötvenes évek elején Kassán volt a Csehszlovákia–Magyarország pólómérkőzés, megtetszett nekem az úszás és a vízilabda is, s végül ott ragadtam. A Lokomotívában kezdtem, Tirpák edzőnél. Ha jól emlékszem, ő volt nálunk az első úszó, aki 100 m gyorson egy percen belül ért célba. Innen kerültem a Jednotába, majd a VSS-be.
Aztán gyerekként szembesült azzal, hogy a medencében zajló pólómeccseken egy tábla csokoládét kapott a győztes csapat. Ekkor szerette meg a csokoládét?
Egyszer rendeztek egy hatcsapatos tornát, s a győztes együttesé lett az egy tábla csokoládé. Arra már nem emlékszem, hogy melyik csapatba kerültem, de biztosan nem a legjobba, mert akkoriban a legfiatalabbak egyike voltam.
De azért jutott a Bottlik-fiúnak is a csokoládéból. Nem akkor szerette meg?
Enélkül is szerettem.
Aranykora volt a kassai ČH-nak a múlt század hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiben. Színeiben játékosként is edzőként 30 bajnoki címet gyűjtött össze, ami a mai erőviszonyokat ismerve túlszárnyalhatatlan mennyiség. Túl a nyolcvanon, mit őriz magában ebből a sikersorozatból?
Nem mondok sokat, de nem akarok kihagyni semmit. Nagyon szép idők voltak, amikor Ščavnický vezérletével elkezdtük nyerni a bajnoki címeket. Utána jött Stoffan edző, majd én. És a játékot 1975-ben hagytam abba, mert nem engedték, hogy pólózzak és edző is legyek egy személyben.
És mi ragadt meg ebből az időszakból az emlékezetében?
Biztos, hogy oda sorolnám az1968-as ausztráliai túrát, ami nem mindennapos út volt. Mert Magyarországra jártunk gyakran, de a távoli földrészre nem nagyon. Ez mindig emlékeim közé lopakodik, kihagyhatatlan. Én 1966-ban már az Európa-bajnokságon játszottam Utrechtben. Ez is emlékezetes, később Szlovákia nem volt a legjobbak között, de a B csoportban mindig az élbolyba tartoztunk.
És a ČH-ás időszak emlékei?
Abból a harminc évből nehéz kiragadni valamit. Minden időszaknak megvoltak a sajátosságai. Nagyon jó társaság jött össze! Sokat jártunk külföldre, edzőtáborokba, főleg Magyarországra. Nagyon elégedettek voltunk a helyzetünkkel. Mindenki kicsit irigyelt bennünket, hogy olyan gyakran elhagyhattuk az országot. Legtöbbször a szocialista államok biztonsági alakulatainak szpartakiádján jöttünk össze: a bolgárok, az oroszok, a románok, a keletnémetek, a magyarok társaságában.
A nyolcvanas évek végén elment a zágrábi Mladostba edzősködni, ahol világsztárokkal dolgozott. Kupagyőztes és kétszer második lett védenceivel a roppant erős bajnokságban. Bár marasztalták, mégis idő előtt hazajött. Miért?
Hívtak haza, hogy jöjjek segíteni a Novákynak. Jó dolgom volt Zágrábban, nekik az kellett volna, hogy tudjuk megverni a bajnokságban a belgrádi Partizánt, és ez nekem nem sikerült. Csak a kupában jött össze. Kaptam egy hazai ajánlatot, s olyan volt, amire nem lehetett mondani, hogy nem kell. Utána ötször nyertem bajnokságot a Nováky csapatával, meg kupagyőzelem is volt közben. Nagyon elégedett voltam! Edzőtáborokba jártunk az akkori Jugoszláviába meg Magyarországra, mert volt pénz a klubban. S ha kértem valamit, az nyolcvan százalékra meg is valósult. Ők is elégedettek voltak, mert jöttek a bajnoki címek.
Nováky után visszatért még Kassára, és a ČH Hornets csapatával is egyszer eljutott a csúcsra. Ez volt a ráadás a bajnoki címszerzésekben?
Két évet töltöttem a kassai klubban. Az elsőben edzőként, a másodikban sportigazgatóként közreműködtem a bajnoki elsőség elérésében. Hogy ráadás volt-e a visszatérésem? Itthon volt a családom, s már nem akartam kimenni, mert abban az időben itthon megvoltak a megfelelő lehetőségek az edzősködésre. Novákyban is, ezért maradtam. Mert ha nem játszottunk szombaton és vasárnap, a családdal lehettem Ez számomra fontos volt! Máltáról vagy Európa más részéből nehéz a hétvégére hazautazni. Nováky meg sokat játszott kassai csapattal, s olyankor is otthon maradhattam.
Akkor a ČH Hornetsbe való visszatérése már egészen jó választásnak tűnik...
Amikor kínálkozott lehetőség, elvállaltam.
Keménykezű, szigorú edző hírében állt, ami jócskán csorbított népszerűségén. Állította: csak a gürizés, a kemény munka vezet a sikerhez, különben az nagy ívben elkerüli az embert. Ezt a leckét hogyan szokta átadni védenceinek?
Nálunk az volt az elképzelés, hogy Európában is olyanok legyünk, mint a szovjetek, magyarok, spanyolok, olaszok, ami szerintem nem volt lehetséges. Mert az említett országokban nem egy csapaton múlott, hogy a földrész legjobbjai között vannak-e. Több klub volt, van mindenhol, s abból lehet kiemelni a legjobb játékosokat a válogatottba. Itt nem így volt. Mi örültünk, ha tudunk nyerni a spanyolok ellen, de legközelebb már kikaptunk a jugoszlávoktól. Sorozatosan nem tudtuk megverni a magyarokat, a jugókat, az olaszokat. Időnként egy-egy ellenfelet jó játékkal elkaptunk, másnap szintén jól játszottunk, csak kikaptunk. És akkor már hiányzott a jó eredmény, az első vagy második hely. Ez volt a baj, s nem mindenki tudta megérteni, hogy Szlovákia nem vízilabda-orientált ország. Nálunk lehet ilyen a hoki, a futball, a kézilabda, de vízilabdában ez nem megy. Nem elég csak azt mondani, hogy fenn leszünk, ha nincs sok csapat a bajnokságban. Ahol van, lehet kevesebb is jó köztük, s ezek soraiban kevesebb jó játékos, de még mindig marad húsz válogatott szintű. Nálunk volt egy jó együttes, egy közepes képességű. És az a játékosmennyiség nem volt elég ahhoz, hogy sorra legyőzzük Európa legjobbjait.
Milyen lehetőségeket nyitott Szlovákia önállóvá válása a vízilabdában?
Szlovákia kis ország, nem űzheti kiemelten a futballt, a kézilabdát, a röplabdát, a vízilabdát, vagyis minden sportágat. Ezt én belátom, hiszen nincs annyi gyerek. És nem mindenki akar sportolni. Festőre, matematikusra meg másokra is szükség van. Annak nagyon örültem, Európa elismerte, hogy Szlovákiában nagyon jó vízipólósok vannak, és játékosainknak kinyílt a külföldi szereplés kapuja. Azelőtt nem járhattak idegenbe profiskodni. Örültem, amikor Kassáról Vidumanský vagy Poláček elment a Mladost Zágrábba, mellyel Európa-kupát nyertek. A kassai csapattal nem tudtak volna. Én is örültem, hogy elmentem egy olyan klubba, amely kilencszer volt a Bajnokok Kupájának győztese.
Azt hogyan könyvelte el magában, hogy kétszer is kivitte a pólóválogatottat az olimpiai játékokra: 1992-ben Barcelonába a csehszlovákot, 2000-ben Sydneybe a szlovákot?
Játszottunk olimpiai selejtezőt, és tudtunk nyerni, vagy olyan helyezést értünk el, ami elég volt a kijutáshoz. Örültem neki, akárcsak a fiúk. Azzal a tudattal mentünk ki, hogy olimpiai bajnokok nem leszünk, mert nem volt arra csapatunk, csak a kijutásra. Önmagában már ez is nagy dolog volt!
Elmondható, hogy a ČH-sikerek közben fonódott össze egy életre a vízilabdával?
Igen. Mivel Kassán nevelkedtem, nagyon jól éreztem magam ebben a klubban. De jól éreztem magam Novákyban is. Engem szerettek Zágrábban meg Svájcban is. De mindenhol hiányzott a hazai légkör. Mindenhol akarták, hogy maradjak, de nem folytattam. Hatalmas konkurencia volt a Mladostban, ahol olimpiai bajnokok voltak, és ők is akartak edzősködni. Arra nem akartak várni, hogy Bottlik Laci még tíz évig ott lesz. Zágrábi kétszeres olimpiai bajnokok között nagyon nehéz volt megtartani az edzői posztot. Megmondom őszintén: nekem nagyon jó kapcsolataim voltak a magyarországiakkal, a jugókkal, az oroszokkal, mert tudok magyarul, oroszul, szerbül és horvátul sem volt probléma megértetni magamat. S bár a német nyelv gyengén ment, Svájcban három évig tartottak, és még akarták, hogy maradjak.
Betöltötte a nyolcvanat. Vont már mérleget sportemberi pályafutásáról?
Nem mérlegelek semmit. Nem vagyok megelégedve azzal, amit elértem, mert az ember mindig többet akar. Akkoriban nem volt máshol olyan lehetőség a pólóra, mint Kassán. Tudtam alkalmazkodni a körülményekhez, és lehet, hogy volt egy-két lépcsőfok, ahova eljuthattam volna, de nem sikerült. Csehszlovákia 1936 után 1992-ben került ki újra az olimpiára, ezután Szlovákia is egyszer, vagyis összesen kétszer voltak velem pólósaink az ötkarikás játékokon, ami ritka dolog. Hogy nem voltam olimpiai bajnok velük, az egy kicsit bosszantó, de tudom, hogy nem is lehettünk volna. Mégis elégedett lehetek. Egy kis hiba a játékosokban is volt, mert nem akartak fél méterrel előrébb lépni. Megelégedtek azzal, hogy kimentek az olimpiára, ami nem kis dolog labdajátékban.
Nem szakadt el teljesen a vízilabdától. Mérkőzésküldöttként is közreműködik. Ez annak a jele, hogy nem tud elválni kedvenc sportágától?
Jó ideje ezt csinálom. Miért mennék én kosárlabdára, ha a vízipólóhoz köt minden? A mérkőzés után kicsit elbeszélgetek a játékvezetőkkel, és megmondom nekik, hogy mindig azt tegyék, amit tehetnek. Ha a kis hibákból tanulnak, legközelebb egy kicsit jobban fognak fütyülni. Ha valaki azt mondja, Szlovákia holnap világbajnok lehet, az hülyeséget beszél. De lehet, hogy neki van igaza…Mert mondani mindent lehet.
Pedagógusa végzettsége van, tanított is valaha…
Tíz évet lehúztam a kassai vasmű tanonciskolájában.
A vízilabda miatt hagyta abba?
Nem. Úgy emlékszem, hogy akkor mentem ki külföldre. Negyvenöt évesen Zágrábba. Örültem, hogy a világ legjobb klubcsapata szólított meg. Ezt egy napon se lehet említeni a tanítással. Eljöttek utánam 1987 karácsonyán, s azt gondoltam, hogy a csapatot akarják kivinni. Nem, nekik edző kell, adták tudtomra. Mégpedig azért, hogy verjük meg a belgrádi Partizánt. A kupában aztán sikerült, de a bajnokságban nem.
Játékosként az ötletes, az ellenfél eszén túljáró vízilabda kedvelője, élvezője volt. Azóta nagyot fordult a pólóvilág, vízi birkózássá változott. Tud ebből élvezni is valamit?
Mindenki a legjobb eredményre törekszik. A technikás játékot lefékezi a keménység. Aki keményen játszik, szabálytalankodik, csinál ezt-azt, amazt. És ezzel visszafogja az ellenfelet. Ha valaki jó csellel átjut rajtam, nem tudom másképp lefékezni, csak szabálytalanul. Ez megy a vízipólóban is. Sok a szabálytalanság, rendre megszakad a játék, és manapság igazán szép támadásokat már nem látni. Az eredményes, aki az emberelőnyt nagyobb arányban használja ki, mint az ellenfél.
Ebből a vízilabdától mit élvez?
Tudomásul kell vennünk a sportágon belül is, hogy a játék ugyan gyorsabb lett, de ugyanakkor keményebb is. Több a szabálytalanság. Én szeretem a vízilabdát, kimegyek az összes mérkőzésre. Odafigyelek a játékra, időnként bírálok is, bár senki nem hallgat rám.
Idehaza és külföldön is letette a névjegyét a medence szélén. Ha felajánlanák, melyik klubcsapat vagy válogatott irányítását vállalná el?
Ha a koromat nem vesszük figyelembe, én csak a magyar, vagy valamelyik jugoszláv utódállam válogatottját vállalnám el, mert manapság nem elég elképzelni valamit, meg is kell azt magyarázni a játékosoknak is. És ha nem tudom ezt elmondani magyarul, szerbül vagy horvátul, akkor baj van. Három évig edzősködtem Máltán, de az a válogatott Európában csak a C csoportban pólózott. A legjobbak között már nem elég egyszerűen megmondani a dolgokat, a nagy csapatoknál már összetettebb a helyzet, úgy meg kell magyarázni a taktikát a játékosoknak, hogy értsék is, és ne csak azt gondolják, hogy megértették.
És ha klubcsapatot kellene választania, az melyik lenne?
Nyolcvanon túl már nem mennék sehova. Csak kimegyek a meccsre, és élvezem a játékot. Magyarországra is átjárok bajnoki mérkőzésre Miskolcra vagy Egerbe, Pest egy kicsit messzebb van. Megnézem bárhol a mérkőzést. De ezen kívül hova menjek?Lengyelországban nem játszanak jobb vízilabdát, Ausztriában se, Németországban se nagyon, ők is már visszaestek. S ahol jobban megy nekik, az a távolabbi városokban található. Meg nem éri meg azért olyan sokat utazni. Kimegyek a kassai csapatokkal is…
Hogyan telnek a kassai nyugdíjas évei. Mennyi helye maradt még benne a vízilabdának?
Kimegyek a kassai mérkőzésekre, néha Magyarországra is átugrom Mindennap megiszom a magam kávéját a baráti társaságban. Ha netán Kassán edzőtáborozik a válogatott, és öt napig vannak itt, az tíz edzés, annak a felén ott vagyok. Ennyi elég számomra. Kialakul róla a véleményem, de nem is mondom a szakmai stábnak, mert tudom, nem könnyű manapság a vízipólót csinálni. Én csak azt kívánom nekik, hogy mint én tettem: húsz év alatt menjenek ki két olimpiára.
Van olyan napja, amely vízilabda nélküli lenne?
A tévében megnézem a magyar bajnokságot, ha közvetítik, más országokéra nincs alkalmam. De csak a férfiakat figyelem, mert a női póló nem nagyon érdekel. Tudomásul kell venni mindenkinek, hogy a vízipóló a legöregebb olimpiai csapatsportág. Párizsban 1900-ban mutatkozott be. Se a futball, se a kosárlabda nem szerepelt akkor még a műsorban. Ugyanakkor jelentkeznek az új sportágak is, és a vízipóló nem olyan gyors játék, mint a hoki vagy a kézilabda. Manapság már a gyorsaság dominál. Nem foglalkozom minden nap a vízilabdával, de ma is – mint máskor – voltam úszni. Rendre felbukkanok az uszodában, elég csak kinéznem az ablakomon, és máris látom. Közel vagyok hozzá. Kétfázisos edzések manapság nincsenek, mint az én időmben volt. Nem tudom, miért van ez így, de nem csodálkozom rajta, hiszen nem fizetik kellőképpen ezt a sportágat. Engem bosszant az, hogy Kassán ingyen mehetnek sportágunkat nézni az emberek. Hokiban engedik? Nem. Kosárlabdában engedik? Nem. De a vízilabdában engedik, csak azért, hogy ne nyolc ember legyen, hanem tíz.
Tehát életében ott van vízilabda, szinte napi szinten. Naponta megissza a kávéját, leússza a maga métereit, kilométereit. Emellett még mi fér bele a hétköznapjaiba?
Kimegyek a városba, körülnézek, elbeszélgetek, könyvet, folyóiratot olvasok. A nyolcvanon túl már ne dolgozzon az ember, hatvan évesen még megtehette. Élvezem az unokáimat, és nincs mire panaszkodnom.
Az interjú rövidített változata az Új Szó 2023. augusztus 1-i számában is megjelent
Ki Bottlik László?
Bottlik László (szül. 1942-ben Kassán). (Cseh)szlovákia legsikeresebb vízilabdázója a II. világháború után. 148 alkalommal szerepelt a válogatottban 31-szeres bajnok játékosként és edzőként együttvéve. Játékosként két Eb-n, majd edzőként haton vett részt. Szövetségi kapitányként két olimpiára vitte ki a válogatottat (1992, Barcelona – a csehszlovákot, 2000, Sydney – a szlovákot). Egy világbajnokságon szerepelt a szlovák válogatottal (1998: Perth). Volt edző az egykori Jugoszláviában (a neves Mladost Zágrábnál), Máltán és Svájcban is, foglalkozott a miskolci ifikkel. Nyugdíjasként él Kassán.
Írta: J. Mészáros Károly