Egy újságcikkben található utalás szerint Gútán 1920-ban indult a futball. Nem sokat tudunk a kezdetekről, s a két világháború közti időszakról sem. Mikor utóbbira először rákérdeztem a városban, azt a választ kaptam, hogy nem tudni szinte semmit, de további kíváncsiskodásom után kiderült, hogy futballoztak Gútán, többnyire barátságos mérkőzéseken, és ha nem jött meg az ellenfél, akkor egymás ellen játszottak. Turczel Lajos Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918–1938 című művében megemlíti, hogy a világháborúk között létezett a Gútai SC. A város labdarúgása 1948 és 1960 között élte aranykorát. Az 1965-ös árvíz vízválasztó volt a helyi sportban, utána újra kellett szervezni mindent, köztük a focit is. A 2000-es évek főleg a IV. ligában töltött időszakot ölelik fel. A közel nyolcvan éves Ondrej Hudák András (Bandi) (Szül. 1943) útja a szegénységből vezetett Morvaországba, a futball világába. Ott lett egészen fiatalon igazolt játékos, majd visszatért Gútára, ahol napjainkig játszik, miközben különböző szerepekben tevékenykedett a sportág helyi felvirágoztatásáért. 2022. július 23-án a gútai V. Hajómalom Fesztiválon kérdeztem pályafutásáról, emlékeiről.
Milyen szelet jutott Hudák Bandinak a száznál többéves gútai futballból?
Hatalmas, évtizedeken át tartó. Pályafutásom azonban nem Gútán indult. Mezőberényből idetelepült szlovák családból vagyok. Négyen voltunk testvérek, anyám háztartásbeli, apám éjjeliőr volt. Nagyon szerény körülmények között éltünk. De mikor hazajöttünk az iskolából, eldobtuk a táskát, és futballoztunk. Mikor az áttelepültekkel együtt a szlovák utcában kaptunk házat, nyolc hasonló korú fiú jött össze az utcában, de mindegyik elment Ostravára, vagy máshova, mert nem tudott Gútán érvényesülni. Miután a fiúk útra keltek, egyszer én is kitaláltam, hogy utánuk megyek. Én voltam a legfiatalabb közülük, mindössze tizenöt éves. Apám adott ötven koronát, jegyrevalót az oda utazásra, de visszafelé már nem lett volna miből fizetnem. Mit lehetett csinálni? Háromszáz hatvan koronát keresett, s hatan voltunk otthon. Mai szemmel nehéz ezt felfogni. Elmentem az utcabeliek után, de szerződést nem kaphattam, mert még nem voltam tizenhat éves. Ezt-azt dolgoztam, de a fogadtatás nagyon jó volt.
Ez már Ostraván történt?
Igen. Focizni fociztunk ott is mindennap. Borzasztóan szerettem a futballt, és ma is szeretem. Az ificsapatban játszottam, nagyon sok gólt rúgtam. Egyszer csak megjelentek ott a bohumíniak, és felajánlották, hogy elvisznek hozzájuk futballozni. Nekem nem kellett kétszer mondani, elmentem. Csak összehasonlításként: apám háromszázhatvan koronát keresett havonta, én már akkor ezerhatszáz korona fizetést kaptam. Munkába jártam, és nagyon jól kerestem. Még haza is tudtam adni belőle. Tizenhat évesen külön szobát adtak, ebédet... minden megvolt. Nagyon törődtek velem. Minden vasárnap elvittek valamelyik szurkolóhoz ebédre. Az egy bevett szokás volt. A csütörtöki vagy pénteki edzésen megmondták, kihez megyek vasárnap. Igazán törődtek velem, és nagyon jól is éreztem magam. Nem ment nagyon az A csapatnak, sérültjeik is voltak, és tizenhat évesen felvittek a felnőttek közé. Úgy bevágódtam, hogy addig játszottam ebben az együttesben, ameddig nem vittek el katonának. A hangulatos kisváros csapata a középmezőnybe tartozott.
Hogyan került vissza Gútára?
Hazamentem bejelentkezni a katonai sorozásra. Nagyszombatba szólt a behívóm, miközben velem már Vsetínben számoltak. Leszolgáltam Nagyszombatban a két hónapos kiképzést, s utána áthelyeztek Vsetínbe.
Az is egy észak-morvaországi város…
És nagyon szép! Két évig voltam náluk, csak dicsérni tudom, amit átéltem. Divíziós csapatban futballoztam.
Keresett is?
Pénzt nem, mert katonai együttesről volt szó. Három csapata volt a kisvárosnak, ami igazán nagy dolognak számított. Az első helyért játszottunk. Hatan is aláírtuk a hadseregbe lépést, de csak azzal a feltétellel, ha feljutunk a II. ligába. Pechünkre a Zlín, az akkori Gottwaldov ment fel. Egy pont kellett nekik, és elintézték, hogy meglegyen. Aztán mindannyian leszereltünk.
És hazajött Gútára?
Már akkor divízióban futballoztak a helyi fiúk. Újoncként. Bekerültem a csapatba. És negyvenhárom éves koromig játszottam. Abban volt mindenféle: majdnem kiesés…
Az nem merült fel sohase, hogy elviszik máshova, magasabb osztályba?
Nem volt olyasmi, és nem is akartam máshova menni. Az felmerült bennem, hogy visszamegyek Vsetínbe, de maradtam inkább itthon. Aztán jöttek a más megbízások, klubtitkár is voltam meg a munkahelyemen is volt mint csinálnom.
Szóval Gútán maradt…
Kétszáz három gólt rúgtam karrierem során, amit negyvenhárom évesen fejeztem be.
Ez tapsot érdemel…
Volt egy barátom, aki írogatta találataimat a feljegyzéseibe. Tőle tudom.
És mi következet a visszavonulása után?
Már közben foglalkoztam a kezdőkkel. Ha érdekli elmondom, hogyan hagytam abba velük.
Csak mondja…
Párkányba mentünk bajnokira. Indulás előtt hat játékos jelent meg a pályán. Délelőtt volt, ránk várt a busz. Nem tehettem mást, minthogy kimentem a péróba, amit Moszkvának hívtak Gútán. Onnan voltak a jó futballistáim. Miután megtudtam, hol vannak, bementem utánuk a kocsmába, és a tízéves gyerekek ott kártyáztak. Leszidtam őket, aztán mégiscsak eljöttek Párkányba. Még így se voltunk elegen, két játékost kaptunk a hazaiaktól, és megvertük őket. De aztán már befejeztem.
Később milyen köze volt a gútai focihoz? Az ismert, hogy az öregfiúkkal is játszott, úgy tudom, még most is felhúzza a csukát a lábára...
Tegnap is fociztam. Tíz évet lehúztam a DAC öregfiúival, és ugyanannyit a gútaiakkal. Ameddig volt csapat. Most már alig jövünk össze. Vannak már fiatalabbak is köztünk. Ameddig bírjuk, csináljuk.
Időközben százéves lett a gútai foci. A benne töltött évtizedek során játékosként, edzőként, bíróként is közreműködött. Mit szól ahhoz, hogy ilyen kort megélt ez a labdajáték a városban?
A falu, majd a város rangjának megfelelően alakultak a dolgok, voltak jobb meg rosszabb időszakok. Nem emlékszem arra, hogy szégyent hozott volna településünkre a foci. Mindig megálltuk a helyünket, attól függően, milyen játékoskeretünk volt. A mostani futballunk azonban nem megy a fejembe.
Mi a gondja vele?
Nem akarok senkit megsérteni. Háromszor voltam az előző szezonban meccsen, inkább véletlenül, mint kíváncsiskodásból. Találkoztam az elnök Máté Tiborral. Kérdem tőle: mi van itt? Bajnoki meccs, hallottam a választ. Mennyien vannak? Harmincnyolcan. Soha nem felejtem el, mikor divíziót játszottunk, a besztercebányaiak ellen ezer-száz ember volt kinn a pályán. Azt nem lehet összehasonlítani a mai valósággal. A mi korunkban amúgy más meccsen normális volt a háromszáz vagy négyszáz néző. Előfordult olyan is, hogy hatan-heten a kerítéshez támasztották a biciklit, és onnan néztek bennünket. Szégyelltem magamat, hogy az apám is köztük volt. Azt mondtam az üregnek, hogy már soha ne lássam őt ott, mert elviszem valahova a biciklijét. Aztán adtam neki bérletet, hogy jöjjön be a pályára. Mert rosszul esett, hogy az apám onnan néz bennünket. Én abban látom a mai gútai foci iránti csekély érdeklődést, hogy szombatra tették át a hazai bajnokit. Az emberek dolgoznak, szombaton hazamennek, saját kertjükben foglalatoskodnak. Valamikor is így volt. Aztán vasárnap elmentek templomba, megebédeltek, jöttek meccsre. Ez volt a napirend.
Mi a véleménye napjaink focijáról?
Még visszatérnék Gútára. Kimentem az első meccsre, s nem tudtam, melyik a mi csapatunk. Úgy kellett megkérdezni. Egy embert se ismertem közülük. Hát ez nem létezik?
Hol a gútai játékosok?
Eredmények voltak, csak hazai nincs a csapatban. Később kiderült, egy gútai van köztük. Idegenekről van szó. Akarom látni, hogy a régióbajnokságba kerülve Nyitrával, Újvárral és a többiekkel hogyan állják meg a helyüket. Sikerüljön, legyen, kívánom nekik (ide kívánkozik, hogy nemigen megy a gútai csapatnak a régióbajnokságban, mert 12 forduló után az utolsó előtti, 15. helyen áll a táblázaton – a szerző megj.). Ki is megyek meccsre. Hála Istennek, a futball az életem. Mi lehet csinálni?
Mit mond a nagy focibarátnak a mai világfoci? Hogyan érinti meg?
Mindennap meccset nézek. Ha van közvetítés, nézem a tévében. Nagy pénzek forognak benne.
Nagy a játék is?
Ahol van pénz. Nem mindenhol megy úgy, ahogyan gondolják, akarnák, hogy mennie kellene.
Gőgh Kálmán a gútai labdarúgás messze földön is látható csillaga. Hogyan emlékszik rá Hudák Bandi?
Nagyon nagyon jó barátok volt, igazán barátságos gyereknek ismertem. Egyszer hazajött nyáron, és a felesége nem csomagolta be neki a sportfelszerelést, hogy ne futballozzon. Eljött hozzám, kérdeztem tőle: elmegyünk játszani? Nem nagyon akart, de mikor mezt adtam a kezébe, nem tudott ellenállni. Lehet hogy még jobban imádta a focit, mint én. Jó, intelligens gyerek volt! Kár, hogy olyan korán, alig ötven évesen autóbalesetben meghalt.
J. Mészáros Károly