Azóta nemzedékek nőttek fel a komáromi kajak-kenuklubban, de hogy ő volt a város első világbajnoka, azt nem vehetik el tőle sem az utána következő többszörös világbajnokok, sem az olimpiai érmesek. Mert Szabó Attila (szül. 1966) utat mutatott a fiatalabbaknak, azoknak is, akik még többre vitték, mint a háromszoros olimpikon.
A csúcs 1989. augusztus 27-én érkezett el, amikor a bulgáriai Plovdivban megnyerte férfiak 10 km-es számát kajak egyesben. Annyira nagy horderejű volt ez a siker, hogy abban évben nagy fölénnyel az év sportolójának választották Csehszlovákiában, Tegyük hozzá: megérdemelten.
Soha nem gyakorolta a 10 ezer méteres távot, de a vb-ken élvezte. 1986-tól világbajnoki műsoron maradásáig rendre elindult benne, és soha nem végzett a hatodiknál rosszabbul. „Nekem kedvezett, hogy kisebb körpályán folyt a verseny, felgyorsult, többet lehetett taktikázni, kanyargós gyorsaságommal könnyebben odaférkőzhettem a legjobbak közé. Korábban az irammenők nekivágtak, és nem bírta velük senki” – jellemezte sikerszámát. Mert valóban az volt, hiszen Plovdiv előtt két évvel Duisburgban másodikként evezett a célba, majd 1993-ban – már szlovák színekben – bronzérmet akasztottak a nyakába a koppenhágai világbajnokságon.
Időnként még ma is feltűnik a komáromi csónakházban. Építkezési vállalkozóként keresi a kenyerét.
1990-ben népszerűségéről a Nő hetilapban mesélt: „Van amikor csak örülnek a találkozásunknak az emberek. Éppen a minap egy benzinkutasnő kérdezte, valahol már látott, nem én vagyok a Szabó Attila? De ez csak szimpátia kérdése, nekem sem adta olcsóbban a benzint... Mások megfordulnak utánam, vagy fogadnak, valóban velem sikerült-e összefutniuk. Vannak, akik csak beszélgetni akarnak velem. Bármiről, mindegy nekik, csak szót váltsunk egymással. Elmondják, hogy feleségük is dél-szlovákiai. Ez többnyire Pozsonyban fordul elő, mert otthon mindenki ismer. Múltkor a moziból kijövet egy részegnek tűnő ember állított meg. Azzal fordult hozzám: ha úgy látszik is, ne tartsam őt lókötőnek. Építészmérnök, a felesége Komárom környékéről származik. Nagyon örült, hogy találkozhatott velem, mert addig csak képen vagy a tévében láthatott. Nagyon sok ilyen emlékem van. Mit mondjak, nagyon jó érzés, hogy így fogadnak az emberek.”
Harminchárom évvel plovdivi diadala után sem merült feledésbe.
