Nem volt még bajnok a DAC labdarúgócsapata. Sem Csehszlovákia, sem Szlovákia élvonalában. Háromszor megnyerte a szlovák második vonalat (1984/1985, 1998/1999 és 2012/2013) és egyszer a harmadikat (2007/2008).
1991-ben végül még dobogóra sem került a csehszlovák ligában negyedik helyen záró DAC Poľnohospodár. Pedig már – némi túlzással – bajnoknak érezhette magát, fél Csallóköz kész pénznek vette az elsőséget. Hogy mi történt akkor, és hogyan csúszott ki a dunaszerdahelyi gárda kezéből még a dobogós helyezés is, azt akkori vezetőedzőjük, Szikora György (1947–2005) eleveníti fel.
„Akkor jött meg a fiúk önbizalma, amikor megvertük a Slovant – olvasható Batta György: Szikora, a fehér Pelé című könyvben a tardoskeddi származású sportember visszaemlékezése. – Ezután tizenhárom fordulón át nem kaptunk ki, mígnem a tabella élén találtuk magunkat. Célkitűzésünk a nyolcadik hely megszerzése volt, s egyszerre, öt fordulóval a bajnokság befejezése előtt mi álltunk a tabella élén! Ez a sikeresség mindnyájunkat meglepett, lelki terhét nem bírtuk elviselni. Egyszerre az országos érdeklődés középpontjába kerültünk, cikkeztek rólunk, a szurkolók már bajnoknak hittek. Dunaszerdahely kisváros, a játékosok, vezetők és edzők állandó kapcsolatban állnak a közönséggel, bárhová mentünk, mindenütt ez volt a téma. Ugyanakkor olyan szoros volt az élboly, hogy öt csapat pályázott egyforma eséllyel az elsőségre: a Sparta, a Slovan, az Olomouc és rajtunk kívül a Cheb is. Hogy biztosak lehessünk a dolgunkban, az utolsó fordulókban kilenc pontot kellett volna gyűjteni a lehetséges tízből. E lelki teher súlya alatt valahogy másképpen kezdtünk játszani, már nem voltunk olyan felszabadultak, mint annak előtte. Ezért kaptunk ki – szerintem fölöslegesen – Prágában a Duklától, bár abban a fordulóban mindegyik esélyes elvérzett. Otthon mindenképpen meg kellett volna verni az Intert – csakhogy vesztettünk. Közben kölcsönadtuk Fábryt és Súkenníkot, s úgy utaztunk Olomoucra, hogy már csak tizenkét használható játékosunk volt! Ez az a helyzet, amelyben az edző tehetetlen – egyszerre nem volt kit betenni a csapatba, bár én azt állítom, hogy a DAC nem volt a mezőny legjobbja, annak dacára, hogy bajnok lehetett volna! Van az edzői tevékenységnek egy szakasza, amikor az edző óriási befolyást gyakorolhat a játékosokra, s van egy olyan időszak is, amikor ő is csak a szurkoló szerepét tölti be. Ilyen helyzetben találtuk magunkat1991 tavaszán, az utolsó öt fordulóban: jó esetben harminc százalék befolyásom volt a játékosokra, a többi rajtuk múlott. Voltak labdarúgóink – Tyimofejev például – akik egyszerűen nem tudták elviselni az idegi feszültséget. A vezetők is sűrűn hajtogatták, meg kell nyernünk a bajnokságot, holott ilyen esetben jobb a hidegvér, mert ez a furcsa izgalom – mint valami vírus – megfertőzte a játékosokat is. A fociban nincs „muszáj”. A Duklától elszenvedett vereség után már majdnem eltemették a csapatot, pedig még mindig mi álltuk az első helyen! Számomra az utolsó fordulóban a kulcsemberek okozták a legnagyobb csalódást, különösen Pavlík, aki érdektelenül játszott, jobbára csak a labdákat szedegette össze a középpályán. Ráadásul Mikušt az Olomouc ellen kiállították idegenben, tehát tízen maradtunk a pályán, s még így is csak egygólos volt a vereségünk. Fiataljaink – Maixner, Jančula, Siago vagy Prokop – épphogy belekóstoltak a legfelsőbb bajnokság légkörébe, Plevka szerepelt csak pár első ligás meccsen még Chebben, egyszóval: nem voltunk érettek az elsőségre, s talán nem is véletlen, hogy a negyedikek lettünk, ami így is rendkívüli teljesítmény: a kiesőjelöltből bajnokaspiránsok lettünk! Ha visszagondolok erre az időszakra, most is borsózik a hátam: mi történt volna, ha a DAC nyeri a ligát, s a BEK első fordulójában összekerül az Olympique Marseille-vel, vagy mondjuk a Glasgow Rangersszel?”
