Meglepetésre Légen találkoztam Pozsony futballcipőmesterével. Janikovics István már nyolcvan felé tart, de még időnként feltűnik fővárosi munkahelyén. Ám törzsgyökeres csallóközi, aki főleg az Inter, majd később a Slovan csapatának labda- és lábbelifelelőse (volt) hosszú évekig. Egyszer nem engedték fel az Inter-stadion lelátójára, és azóta nem jár futballra, de még szülőfalujában, Légen se. Ám az ottani labdarúgás fennállásának 100. évfordulójára szervezett ünnepségen megjelent. Volt miről kérdezni.
Pozsonyi ténykedése a fővárosban ismert, de milyen nyomokat hagy(ott) maga mögött szülőfaluja, Lég labdarúgásában?
Itteni születésű vagyok, ismertem a falu első játékosait, akikről szó esett az ünnepi visszapillantásban: Lelkes Ernőt, Pócsot és a többieket. Már gyerekkoromban futballbolond voltam, így nem csoda, hogy emlékszem rájuk. A következő nemzedékek képviselőit is név szerint ismertem.
Mennyit játszott a légi csapatban?
Az ifiben futballoztam, a nagycsapatban keveset, mert akkor nagyon sokan voltak a keretben, Krivosucký volt az edzőnk. A kötelező katonaság után hatvanháromban szereltem le, majd két évet játszottam Légen. Aztán megnősültem, és elmentem Felsőpatonyba, ahol laktunk. Két évet ott is lehúztam. Utána gyomorfekély miatt kénytelen voltam abbahagyni. Már gyerekkoromban nem volt olyan meccs a helyi pályán, amin ne lettem volt jelen. Akkoriban nem lehetett nagyon kimenni a csapattal, örültek, ha a játékosok útra kelhettek. Előbb lovaskocsival jártak, majd vétrieska nevű teherautóval. Nemcsak a helybeli játékosokra emlékszem, hanem azokra is, akiket Pócs hordott ide motorbiciklivel Gombáról, Szarváról Pongráczot, Macházáról Érsek Jóskát... Mindegyiküket személyesen ismertem. Nagyon sokat elmondtam ebből Németh Györgynek, aki könyvet írt a légi focimúltról, és az ünnepségen is ő szónokolt. Az évekre már nem emlékszem, de a nevek – még a II. világháború előtti időszakból is – mind a fejemben vannak. Gyerekkoromban hallottam, és bennem maradt. Ha néha éjjel felkelek, azt is elmondom, hogy ki melyik poszton játszott. Így előjön belőlem.
Hosszú évtizedek emlékeiben kutatva mi volt a legemlékezetesebb, amit a légi foci kapcsán átélt?
Mikor cipésznek kerültem Pozsonyba az Interbe, Légen nem voltam a vezetőségben, de nagyon sokat segítettem. Minden téren. Szereztem labdákat, cipőket, amit lehetett, ám inkább a háttérben maradtam.
És annak örült, hogy nagylelkűen segíthetett?
Igen. Németh Janival átcsináltuk a pályát, mert amikor esett az eső, utána ide jártak a tócsába fürödni a vadkacsák. Elhoztam feketén a gépeket az Interből, és megcsináltuk a vízelvezetést. Voltak, akik a korláthoz könyököltek, és nézték, hogyan végzem. Előtte Pozsonyban meglestem, Légen meg lekoppintottam.
Mikor elkerült Pozsonyba, cipészként boldogult. Ez az eredeti szakmája?
Igen. Először a nemzeti színház műhelyében dolgoztam, aztán a katonai táncegyütteshez kerültem, de mikor lett a családom, otthagytam, mert sokat kellett utazni egész Csehszlovákiába.
És aztán pozsonyi lakos lett?
Légi maradtam mindvégig, én itt lakom ma is. Innen járok be Pozsonyba. Hat vagy hét évig voltam a katonai táncegyüttesnél, nem akartak elengedni. Kilenc hónapig kellett várnom. Technikai vezető voltam, nagyon elégedett voltak velem, mert mikor eljöttem onnan még külön jutalmat is kaptam. Mivel nem volt cipészük, megígértem nekik, hogy az Inter-érában is fogom őket segíteni. Jártak is utánam a javítanivalókkal. Hetvenöt októberében már hivatalosan is az Interbe léptem. És addig tartott az ottlétem, míg a sárga-fekete klub létezett. Mindössze egy meccsen nem voltam a csapattal, amikor a prágai Duklával játszottak, mert üdülésen voltam a feleségemmel Csehországban. De éjfélkor már telefonáltam nekik, hogy megtudjam, hogyan játszottunk. Kikaptunk 2:1-re.
De hát az Inter még napjainkban is létezik...
Az már nem az az Inter. Míg nem adták el az élvonalbeli szereplés játékjogát, addig náluk voltam. Ez nagyjából már tíz éve történt.
Úgy tudom, időnként még jár be Pozsonyba. Hova?
Más helyen van a volt Inter stadionban a műhelyem. Mikor a Slovan megvette a létesítményt, éppen Vladimír Weiss, a mostani edző volt akkor is az edző. Őt már gyerekkora óta ismerem, mióta az Interben futballozott. Apját szintúgy ismertem. Akárcsak a ČH összes futballistáját, ma is felsorolhatom őket név szerint is. Szóval mikor jött a Slovan a stadionba, Weiss rábeszélt, hogy maradjak ott náluk. Egy évvel később a műhelyemet is átcsinálták a bíróknak, hogy legyen nagyobb helyiségük. Én pedig máshova kerültem. Korábban hétfőn, szerdán, pénteken jártam oda. De egy éve már nem, mert nincs szerződésem, mivel a koronavírus miatt minden bizonytalan. Azelőtt teljesen más rendszerben zajlott a futball. Nekem el kellett készítenem a cipőket, a labdákat az edzésre, a mérkőzésre. Napjainkban már igen kevés a javítás. Varrott labda csak elvétve akad, szinte mind ragasztott, és annak a javítása már-más. Ha kilyukad, nem lehet megjavítani. Valamikor varrott labdák voltak, ki tudtam cserélni a belsőt, ha belerúgták valamibe, ki tudtam cserélni a kilyukadt darabot is. És észre sem vette senki, hogy valamit csináltak rajta. Mert mindig voltak félre téve abból a labdából, melyeket használtak, s tudtam, melyik részt vegyem ki belőle. És abba belevarrtam. A ragasztott labdával is próbálkoztam már, csak a rossz szelepet tudom megcsinálni
Ezek szerint a nyugdíjas évei is a cipészmunkával telnek...
Igen, már lassan húsz éve nyugdíjban vagyok.
Sok játékossal is kapcsolatba került...
Rengeteggel, szinte mindegyikkel.
S közben a légi futball hátországában segített...
A mindenkori klubvezetésnek amit tudtam, segítettem. Voltak ismerőseim a prágai nagyraktárban, ahonnan olcsóbban szereztem cipőket. Amikor a Lég már magasabban, a kerületi bajnokságban játszott, legtöbb helyen még gumicipőben futballoztak, de nálunk a csapat kilencven százaléka már Adidas márkájúban futott ki a pályára. Aztán jött a Puma. Volt Bardejovban is ismerősöm... Soha nem akartam, hogy a nevem is szerepeljen valahol. Minden kölcsönös kapcsolatunkból eredt, a gyárakban nekem segítettek, én meg nekik segítettem.
Százéves a légi foci, ami nem akármi. Mit szól ehhez?
Mikor az Internél voltam, nem járhattam Légen futballra, mert Pozsonyban végeztem a dolgomat. Csak akkor jöttem ki otthon is a meccsre, mikor szabadom volt. Mikor a Slovan az Inter-stadionba költözött, unokám felhozta, hogy menjünk Pozsonyba futballra. Nem gond, mondtam, és útra keltünk. Mintha munkába mentem volna. A bajnoki előtt leparkoltam a szokásos helyen, bementem a műhelyembe a stadionon keresztül, senki meg se állított, pedig ott voltak az őrök is. A meccs kezdete előtt elindultunk a lelátóra, az óra alá. Megkérdezte tőlem az egyik őr: hova megyek? Futballra, válaszoltam. Van-e jegye? Fiatal fickó volt. Mondom: fiam, te még nem is éltél, mikor már ide jártam. Mert nem volt a nyakamban semmilyen logó kártya, mert akkor már azt is bevezették. Nekem nincs kártyám, mert hozzá vagyok szokva, hogy harmincöt–negyven évig nem voltam megjelölve. Mehettem akárhova. De nem akart engedni. Fogtam magam, és eljöttem onnan. A másik közben kiabált rá, engedd föl, mert az a batya. Ő megismert engem, de én megsértődtem, ha ilyen emberek vannak a stadionban, akkor nem tartozok ide. Nekem az fáj, hogy ezt megtudta a klubvezetőség is, és egy szóval nem mondták, hogy adunk neked a belépéshez szükséges kártyát, amivel járhatsz a lelátóra. Mert korábban még meccs közben is bemehettem a pálya szélére, közvetlenül a kispad fölött voltak a kijelölt helyek, ahova csak azok ülhettek le, akiket oda vittem.
Még egyszer ugorjunk Légre. Ahhoz mit szól, hogy százéves a faluban a futball?
Voltak falunkban is olyan emberek, akik döntöttek ahogyan döntöttek. Mert ahol most áll a sporttelep, az egy szemétdomb meg mórvető hely volt korábban. Mikor döntöttek az akkori vezetők, nemigen kérdeztek meg senkit, hogyan legyen. Mert a pálya hosszát és széllességét se nagyon tudták. Később szélesíteni és hosszabbítani is kellett. Olyanok voltak, akik nemigen jártak futballra, hogy máshol elleshették volna az akkori szokásokat.
Ez jut a száz év kapcsán az eszébe?
Mi már a Németh Janival tudtuk, milyen pálya kellene, de nem volt rá pénz. Aztán jött az Andrássy, a szövetkezeti elnök, aki már adott egy kicsit a sportra.
Száz év Légen. Megünnepelték. Tetszett?
Akik én előttem voltak a falu focijában, már csak hárman élnek. Csölle Imre, Varga Pista, de ő nem légi, Pakáról származik meg a Szászi Laci. Csölle és a Szászi már én előttem és velem is futballoztak de nem sokáig. Mióta Szitási Ferenc a polgármester, nagy fejlődés tapasztalható a sportban. Igen nagy! Azóta is érvényes, ha felkeresnek, mindenben segítek nekik. Ha hoznak cipőt, javítsd meg, másnapra megjavítom. Ingyen javítottam nekik a labdákat, mert nem volt elég belőle. Még az első ligásoknál se, de a légieknek megvolt, ami kellett. Magyarországon gyártották az Artex-labdákat. Csehszlovákiában csak az Internek volt. Feketén hordtuk a gumitextilt meg a szélpuskákat Magyarországra, és onnan hoztam a labdákat. Ezeket a kapcsolatokat fokozatosan építettem ki.
Azon kevés volt légi labdarúgó közé tartozik, aki ismerte a legelsőket...
A mostaniakat már nem ismerem. Mert nem járok focira. Mióta megtörtént a pozsonyi kirekesztésem, Légen sem voltam mérkőzésen. Egyáltalán nem mentem sehova se azért, hogy nehogy valaki valamit a szemere hányjon. Ebben keményfejű vagyok. Nyolc–kilenc éve ez így van. Most azért eljöttem, mert a szívem ide húzott. Falunkban nem tudok senkiről akinek ne javítottam volna meg a focicipőjét, s mindig ingyen, mert ti vagytok a légiek, megjegyzéssel.
J. Mészáros Károly