Ha egyszer fordul elő, az ember jóformán észre sem veszi. Ha többször, akkor már felkapja a fejét. A kívülálló érthetetlenül áll fölötte, a szurkoló dühöng, a játékosok meg mennek tovább. Hétvégén újra bajnoki, kupa meg lesz jövőre újra. Időnként az edző issza meg a történtek levét.
Ha valakinek ismert a képlet, akkor nem téved, hogy a DAC kupaszerepléséről van szó. Ugye, van egy régi jelzőtábla, ami 1987 óta folyton magasabban világít, mint amennyit patinás futballcsapatunk azóta elért a hazai kupában. Két tizenegyespárbaj megnyerésével a Csallóközbe hozta mind a Szlovák Kupát, mind a Csehszlovák Kupát. Azóta is elérhetetlen magaslatok a DAC számára...
Volt időszak, amikor nem vették komolyan – még az élvonalbeli csapatok se mind – a sportág második legrangosabb futballsorozatát. Talán Dunaszerdahelyen se. De amióta Világ Oszkár 2014-ben a kezébe vette a történéseket, szinte menetrendszerűen mondja a tulajdonos, edzők és játékosok, majd a kupában megmutatjuk. Évről évre megmutatják, csak nem azt, amit szeretnének, és fölöttébb hangoztatnak. Ez alól a minapi bukás sem volt kivétel. A II. ligás komáromi csapat – talán Radványi Miklósnak kedveskedve – úgy belevetette magát a játék küzdelmi részébe, hogy kiharcolt egy gól nélküli döntetlent az újabb kupasikerre áhítozó csallóközi alakulat ellen, amely nem holmi kupaszereplésre jó labdarúgóival állt ki a meccsre, hanem szinte a legerősebb összeállításban. Nem én mondom, nálam kompetensebbtől hallottam, hogy minden idők legjobb DAC-játékoskerete a jelenlegi. Hát ez maradt alul Komáromban, mert a hazai csapat szemtelenebb volt, s egyszer a félpályáról is amolyan Pelé-emeléssel majdnem bevette Vontruba kapuját, s azután a tizenegyespárbajt annak rendje és módja szerint könnyedén megnyerte.
Megint szertefoszlottak a DAC-kupaálmok, mint annyiszor az utóbbi közel egy évtizedben. Lassan megszokta már az ember, hogy ez minden évben bekövetkezik, és a kívülálló a szurkolóval együtt azon morfondírozik, hogyan lehetne olyan II. ligás és élvonalbeli ellenfelekbe botlani, akik könnyebben megadnák magukat a Csallóközbe csalogatott, a klub filozófiáját magával ragadónak tartó légiósok társaságának. Legalább annyiszor, hogy eljussanak az országos kupa közelébe, kiérdemelve megkapják azt, s újra a fejük fölé emelhessék, mint annak idején nagyra becsült elődeik tették a múlt század nyolcvana éveiben.
J. Mészáros Károly