Nem játékosként, de mégis részese lehetett az 1993-as norvégiai női kézilabda-világbajnokságnak. A zsigárdi születésű Kovács László (1944–2017) szinte örökös klubmenedzser volt a sikert sikerre halmozó vágsellyei klubcsapatnál, s nemegyszer szóhoz jutott a csehszlovák, majd a cseh-szlovák és a szlovák válogatottnál, mindannyiszor csapatvezetőként.
Hatvanadik születésnapja alkalmából elmesélte a Šport napilapnak, hogy mit élt át az utolsó cseh-szlovák csapatban. Akkor, 1993 decemberében már szinte egy éve nem létezett Csehszlovákia, mégis közös cseh és szlovák együttes utazott Norvégiába, mert még a két ország együtt harcolta ki a vb-szereplést. Végül kilencedik lett a már nem létező ország válogatottja, ám a válogatotton belüli villongások még emlékezetesebbek voltak, mint maga a szereplés.
„Nem sok hiányzott, és a legjobb négy közé kerülhettünk volna. Elég lett volna belőni a Németország elleni utolsó hetest, és legyőzni Ukrajnát – kalandozott emlékeiben Kovács László. – Sajnos, a csapaton belüli kapcsolatok nem voltak ideálisak, a csehek és a szlovákok között nemegyszer szikrázott a levegő. A cseh lányok rendre ürügyet kerestek, hogy elviselhetetlenné tegyék a csapaton belüli légkört. Bako vezetőedzőnek volt mit csinálnia, hogy kordában tartsa az indulatokat.”
Maga František Bako még találóbban fogalmazott a Hajrá sporthetilapnak. „A két szövetség – a cseh és a szlovák – több terhet vállalhatott volna magára. Egyszerűen nem becsülték kellően közös gyermeküket, keveset forgolódtak a bölcsője körül, így olyan volt, mint egy talált teremtés. Szinte megfeledkeztek arról, hogy az év végén kirakatba teszik, és képviselni fogja őket. Furcsa helyzet alakult ki: a cseh játékosok nem fogadták el a szlovákiai kísérőszemélyzetet, az edzőket, a csapatvezetőket. Csupán meghátráltatásaimnak és toleranciámnak köszönhetően nem törtek felszínre a belső ellentétek. Önmegtagadásom világbajnokságát éltem át” – nyilatkozta szomorúan a szlovák szakember.
