Gólerősségével a nagy nyárasdi góldobók között is kitűnt. Polacsekné Angyal Piroska ugyan nem nyárasdi, de kiskorától a híres csallóközi kézilabdacsapatnak volt a húzóembere. Bal keze aranyat ért, több mint ezerszer játszott a nyárasdi sikercsapatban, és közel ötezerszer talált az ellenfelek hálójába, ami máig érvényes klubrekord. Ezen túl 145 alkalommal a csehszlovák válogatottban is bemutatkozott, s ott volt a moszkvai olimpián (1980), igaz, törött lábujjal, de játszott, és jól. 2019 decemberében nem hiányozhatott a nyárasdi női kézilabda megalapításának ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségről. Talán leginkább őt kötötte le csapata egykori nagy kupameccseinek lefolyása a kivetítőn. Nehéz volt előle elcsalogatni. Egy cigarettaszünet viszont tálcán kínálta a lehetőséget. Az interjú honlapomon a jubileum alkalmából készült ötrészes sorozat negyedik anyaga.
Milyen sportszelet jutott a nyárasdi kézilabda ötvenéves történetéből Polacsekné Angyal Piroskának?
Dunaszerdahelyen Szenci Jánosnál kezdtem. Későbbi edzőm, Németh Pál meglátott az iskolabajnokságon, és megszólított, nem mennék-e Nyárasdra. Azt válaszoltam, otthon megkérdezem, mert az utazás időbe is telt Sikabonyból az edzésekre, a meccsekre. Szenczi János eljött hozzánk, elmondta szüleimnek, miről van szó, és akkor kerültem Nyárasdra.
Az évre is emlékszik?
1970 júniusában volt.
Már az ifikorában idekerült?
Igen, divíziót, majd élvonalat is játszottunk ebben a korosztályban.
Meddig maradt Nyárasdon?
Hosszú történet. Úgy emlékszem, nyolcvankilencben hagytam ott a csapatot.
Nem kevés idő...
Előbb ifik voltunk, megnyertük a csehszlovák bajnokságot, aztán felkerültünk a nőkkel a második vonalba, kupameccseket nyertünk, majd jött az élvonal...
Maradt becses emléke is a balkezes szélsőnek, aki a 2-es számú mezt viselte? Mindig abban játszott?
Csak egyetlen egyszer nem, mert akkor nem volt nekik ilyen számú szerelés. Akkor tizenhármas voltam.
Mi maradt meg emlékezetében a nyárasdi évekből?
Jó társaság volt, szerettük a Pali bácsit (Németh Pál, a nyárasdi kézilabda elindítója, később a csapat edzője – a szerző megj.). Sokszor mérgesek voltunk, hogy kemények az edzések, de anélkül nincs teljesítmény.
Ezt akkor ismerték fel, mikor már jöttek a jobb eredmények, a sikerek?
Én nagyon szerettem edzeni. Ezt talán a volt edzőmtől kellene megkérdezni. Mert szerintem ő velem biztosan meg volt elégedve. Mikor Gotwaldovban (a mai Zlínben – a szerző megj.) megnyertük az ifibajnokságot, ott mindenki nekünk szurkolt. Fiatalként nagy élmény volt! Később elég korán bekerültem az akkori csehszlovák válogatottba. Összesen 145 alkalommal játszottam címeres mezben.
Tehát több évig tartott a válogatottban eltöltött időszak. Mi volt belőle a legemlékezetesebb?
1974-ben kerültem be a nagyválogatottba. Kétszer játszottam a világbajnokságon, 1975-ben volt az első szereplésem, 1978-ban a második, amikor a negyedik helyen végzett a csapat, 1980-ban a moszkvai olimpián ötödikek lettünk. Minden sportolónak az álma, hogy kijusson az olimpiára, nekem is az volt. Moszkvába törött lábujjal mentem ki.
Kevesen tudják, hogyan történt. Elmondaná?
Az olimpia előtt Szegeden voltunk az utolsó felkészülési tornán, ott dőlt el, ki kerülhet az utazó keretbe. Az első meccsen az osztrákokkal játszottunk, szélről mentem befelé, s az egyik lány lökése után olyan szerencsétlenül estem a lábujjamra, hogy elkezdett fájni. Valami történt, mondtam. Ismertük a magyarok orvosát, felmentünk hozzá, megnézte, és közölte, hogy eltörött a lábujjam. Megmondta, mit csináljak. Nagyszerű edzőm, Ján Kecskeméthy másnap azt találta ki, játsszak le egy félidőt, aztán pihenjek. Azt hitte, a térdem fáj.
De azt nem árulta el neki, hogy el van törve a lába...
Nem bizony. Úgy játszottam, hogy az egyik lábamon ötös, a másikon meg hatos botaszki cípő volt. Amikor vége lett a tornának, és készült az olimpiai nevezés, egy nagy teremben gyűltünk össze. Az edző a jobbszélsővel kezdte, s máris a nevemmel indított. Nem tudta rendesen kimondani a r betűt, ezért mindenki Pioskát hallott. Irigyeltek is a társak, milyen jó nekem, biztos, hogy utazom. Hazajöttünk, Dunaszerdahelyen is elmentem orvoshoz, Kubík Pityu doktorhoz, ő is megerősítette a törést. És megmutatta, mit tegyek a lábammal. De ha ezt megmondom a válogatottban, biztosan nem visznek ki az olimpiára.
Ilyen állapotban hogyan kézilabdázott Moszkvában?
Jól.
Egy számmal nagyobb cipőben?
Igen.
Nem fájt a lába?
Mérkőzésen nem. Mikor mentünk a megnyitóra, akkor fájt, mert szorított a cipő. Aztán mikor levetettem, nem lehetett már újra felhúzni. Mezítláb folytattam hazafelé.
És végigjátszotta a meccseket is?
Igen.
Nagy hős lehetett. És csak azért tette, hogy kijusson az olimpiára?
Igen. Ha nem titkolom el, nem visznek ki.
Végül is ez volt a legnagyobb élménye a válogatottal?
Azzal igen. De a nyárasdiakkal volt rengeteg emlékezetes pillanatom.
Kiragadna belőlük valamit?
Úgy él bennem, mintha tegnap lett volna, amikor a német bundesligás Lützellindent kivertük az IHF-kupa negyeddöntőjében, amit néhány perce néztünk felvételről. Itthon kikaptunk eggyel, náluk pedig kettővel nyertünk. Én az utolsó pillanatokban jobbszélsőként az ellenkező, bal oldalról kihajoltam az alapvonalról, és bevágtam a felső sarokba a labdát. Ez volt az utolsó gólunk, három másodperccel a vége előtt. Utána jöttek a németek gratulálni a teljesítményünkhöz. Akkor már meniszkusz-sérülésem volt, s a meccs előtt a Lützellinden orvosa, aki sportorvos volt, s jóban voltam vele, injekciót akart adni a lábamba, hogy ne érezzem a fájdalmat. A mi sportorvosunk azonban ezt nem engedte meg, soha nem tudni, mit juttatna belém, érvelt. Itthon, a nyárasdi összecsapáson szinte semmi sem sikerült, idegenben viszont megfordítottam a meccset. Utána felálltak a nézők, és tapsoltak.
Külföldre nem csalogatták?
Sokszor sok helyre. Csehszlovákiába, Németországba is.
Miért mondott nemet? Ugye. nem ment egyszer se külföldre játszani?
Soha. Csehszlovákiában csalogatott az pozsonyi Inter, a vágsellyi klub, rengeteg csapat. És külföldiek is jelentkeztek.
Miért nem ment ki?
Azt mondtam, Nyárasdon kezdtem, itt fogom befejezni. (Végül nem úgy alakult teljesen, mert nyárasdi évei után játszott még Csallóközaranyoson, a németországi Boxbergben, a DAC-ban és Érsekújvárott is, a DAC-ban edző is volt – a szerző megj.)
Napjainkban milyen kapcsolata maradt a kézilabdával?
Előtte sokáig a dunaszerdahelyi sportcsarnokban voltam portás. Követem a helyi kézilabda-történéseket, de amióta otthon vagyok, mérkőzésen még nem voltam.
Mennyi ideig volt portás?
A régi sportcsarnokban rengeteget, az újban pedig átadásától 2017-ig, közel tíz évet.
Azóta mivel telnek a napjai?
Sokszor az unokákkal. Van két szép unokám, nyolcéves a Lucas, öt az Ellis. Ha a lányom dolgozik, akkor az ómánál vannak Dunaszerdahelyen.
J. Mészáros Károly