Számomra a futás azért nem jó sportműfaj, mert túlságosan egyhangú, hiányzik belőle a változatosság. Ezért vonzódtam mindig a csapatsportok űzéséhez. Lefutja az ember a kilométereket, és észre sem veszi. Cél lehet egy gól, jó védekezés, jó szerelés, ügyes csel, s mindez a társak között, nem egyedül, nem beleolvadva a természetbe.
A futó magára van utalva, edzésen, versenyen, mindenhol, és nem mindig a győzelem, a verseny legjobbjának lenni a fontos. Az utolsó is futhat nagy egyéni csúcsot. De ahhoz kell mezőny, s újra a társaknál vagyunk. Az egyéni sport társas vetületénél. Talán ezt akarta nekem bebizonyítani futónagykövetünk, Kele Géza, amikor évekkel ezelőtt megpróbált becsalogatni az ő világukba.
Nem léptem közéjük, s máig nem futok, de együtt érzek velük, számtalan eseményüket örökítettem meg az utókornak. Most nekem sincs mit írnom a versenyekről. Mert vírus van, futás nincs. Ami nem teljesen igaz, mert elég csak kisétálnom a lakótelepünkre, és sorra hagynak el a lihegő emberek. Pontosabban tehát versenyen nincs futás. És ez a legnagyobb bajuk a futóknak, kocogóknak mostanság, hallom futónagykövetünktől, Kele Gézától. Mert cél nélkül még futni sem lehet.
Akkor mi hajtja az embereket a járdákra, aszfaltösvényekre, erdei utakra? Szívósságuk, egészségük, akaraterejük. Külön-külön, de együtt is érvényes lehet. Céljuk láthatatlan, magukban hordozzák, tán ők is a vélhetően őszi versenyekre alapoznak, miután hallgattak futónagykövetünk és a szakma más tudorainak tanácsaira. És reménykednek abban, hogy a koronavírus uralma után a futóversenyek időszaka következik. De hogy mikor, azt csak sejteni lehet, tudni nem. Ezért fontos a távlati, időben egyelőre beláthatatlan célokra összpontosítani. Ha megtalálja valaki.
S közben marad a csicsergő madarak éneke, a virágok gyönyörű színkavalkádja és orrunkba lopakodó illata. Ily környezetben tán megfogadom Kele Géza egykori tanácsát, és mégis elkezdek futni. Hogy eggyel több lihegő legyen köztük, mire újra beindulnak a versenyek.
J. Mészáros Károly