Hogyan alakul ki az emberben egy életre szóló vonzalom az asztalitenisz iránt? Szép példa erre a lévai Székely Rudolf esete, amely a múlt század hatvanas éveinek a valóságába is elkalauzol bennünket.
„Szülőfalumban, a Lévai a járásban fekvő Deménden akkoriban a futball volt a menő. Nem akadt nap, amikor ne lettem volna a focipályán – írja visszaemlékezésében a sportág követe. – Nyolcéves lehettem, amikor kezembe került a pingponglabda, a mamám vágódeszkája, és elkezdtem pötyögtetni. Nagy örömömre az iskolában is megjelent a pingpongasztal. Tanítóim pedig szakkört vezettek, azon az egyetlen asztalon folyt a gyakorlás. Tízéves voltam, és csak akkor jutottam hozzá az asztalhoz, amikor az idősebbek nem játszottak... Emlékszem, otthon télen ráerősítettem a labdát egy hosszú gumira, amit rákötöttem egy jól rögzített csillárra és alul a székre, és játszottam. Ez volt az első automatám... Bátyámmal a nappaliban a széthúzható asztalon ütöttük a labdát. Mamám máig nem tudja, mitől karcolódott meg a lakkos felülete. A nyári szünetben pedig a szomszédéknál olyan asztalon játszottunk, amelyet a fészerajtóból készítettünk.”
Azóta már más lett a kaucsuklabda világa: az asztalitenisz annyira elrohant a műszaki fejlődésben, hogy maga mögött hagyta a pingpongot is, amely jelenleg már önálló életét éli a maga hagyományos eszközeivel. Székely Rudolf pedig még mindig játszik, és a sok gyűjtőmunkája eredményeképpen 720 oldalas könyvet írt a Lévai járás asztaliteniszéletéről, kiemelten foglalkozva benne Léva, Ipolyság, Zselíz és Tolmács sportágtörténetével, statisztikai adataival, eredményeivel. Majdnem két kilót nyom a könyv, lapozás közben szinte belefárad tartásától a kéz, sokkal nehezebb, mint a mama vágódeszkája volt egykoron. De nem felejthető el az a kopogó valami, mert Székely Rudolf története mégiscsak valahol azzal kezdődött.
J. Mészáros Károly