Egykori kiváló labdarúgónk és edzőnk, Szikora György (1947–2005) játékosi pályafutása során 1969 volt a legszomorúbb éve. Hogy miért, azt maga a szenvedő alany mesélte el Batta György: Szikora, a fehér Pelé című könyvében, amely 1995-ben jelent meg.
„Az 1970-es mexikói világbajnokságot megelőzően Csehszlovákiában a legjobb játékosnak minősítettek, de következett két, magyarok elleni találkozó – vezet be helyzetébe Szikora György. – Mondanom sem kell, nagyon készültem ezekre mérkőzésekre, hiszen a fociban számomra a győzelem a fontos; szívvel-lélekkel küzdök, éspedig mindig azért a csapatért, amelyben játszom. Életem legnagyobb vágya volt, hogy egyszer világbajnokságon szerepelhessek. Lelkibeteg ember, aki feltételezi, hogy magyar nemzetiségű sportember létemre „lelazsálom” a magyarok elleni selejtezőket a csehszlovák válogatottban. Ahogy közeledett azonban a magyarok elleni első mérkőzés, úgy nőtt bennem az izgalom. Először Budapesten léptünk pályára, a Népstadionban. Most már nyugodtan mondhatom: ott kezdődött a kálváriám, s ott is Adamec volt a legigazságtalanabb, pedig rögtön az elején egy olyan labdát kapott tőlem, hogy besétálhatott volna vele a kapuba. Ő azonban tíz méterről alaposan fölé durrantott. Az a budapesti mérkőzés a mi vereségünkkel végződött, s helyenként szikrázóan kemény volt a játék. Nagyon akartam, de nekem nem ment jól. Egy évvel az ezerkilencszáz-hatvannyolcas augusztusi események után léptünk ott pályára, s ez a tény rányomta bélyegét a két csapat közötti kapcsolatra is. A vesztes mérkőzés után közös vacsorán vettünk részt, ám a banketten fagyos volt a hangulat. Horváth és néhány más játékos kijelentette, hogy hozzá sem nyúl az ételhez, pedig mindnyájan éhesek voltunk. A csapat vezetője felhívta a prágai illetékest, hogy megtárgyalja, mi a teendő, s azt a választ kapta, hogy vacsorázni természetesen meg kell, de a játékosok többsége fütyült az utasításra. Aztán következett a prágai visszavágó. A szövetség úgy döntött, hogy egyhetes edzőtáborozáson veszünk részt Poděbradyban a minél alaposabb felkészülés érdekében. Csúcsformában voltam, de Marko edző mindennap megkérdezte, vállalom-e a játékot a magyarok ellen? A végén görcsölő gyomorral futottam ki a pályára, nyomasztott a felelősség a gyanúsítgatások kereszttüzében. Ráadásul pár perccel a stadionba való megérkezésünk után, miközben a pálya gyepét vizsgálgattuk – s ugyanezt tették a magyarok is – pár mondatot váltottam Szűccsel, Mészöllyel meg Sepesi Györggyel. Mindez teljesen természetes volt számomra, hiszen ismertem őket, illett hát köszönni és egy-két szívélyes mondatot cserélni. Marko még közvetlenül a mérkőzés előtt is megkérdezte, felkészültem-e lelkileg, vállalom-e a játékot a magyarok ellen? Aztán megkezdődött a sorsdöntő világbajnoki selejtező. Már a harmadik percben tudtam, hogy baj van, nem fog menni a játék, amikor egy átadás csak úgy elgurult a talpam alatt. Ilyen hibát nem szoktam véteni, s ettől még feszültebb lettem, ráadásul Marko kapitány elszámolta magát a taktika megalkotásakor. Engem, aki mindig is alkotó típusú, gólra törő játékos voltam, védekezni kényszerített. Csakhogy az ellenfél villámgyors játékosokból, jól cselező középpályásokból állt, úgyhogy mi csak futkároztunk közöttük. Ugyanakkor a csehszlovák együttes néhány játékosa „törleszteni” akart a budapesti belemenésekért, s inkább erre, mint a játékra összpontosított, holott jól tudjuk, hogy a düh és a harag a foci legnagyobb ellensége. Én már a félidőben kértem Jozef Markót, cseréljen le, éreztem, nem megy a játék, s nem akartam még többet szenvedni. Ültem az öltözőben, lehorgasztott fejjel szedegettem a cipőm talpáról a sáros fűcsomókat, amikor Adamec meglegyintett, s megvádolt, hogy szándékosan játszottam rosszul, sőt elárultam Mészölyéknek a taktikát. Marko ezek után se cserélt le, de aztán pár perc múltán mégiscsak lehívott. Akkor már két góllal vesztettünk, s bennem összeomlott a világ, pedig Plass sem játszott jól, két hibát vétett, azokból gólt kaptunk, a helyére beállt Hrivnák is elkönnyelműsködött egy átadást, valamelyik gyors magyar csatár lecsapott a labdára, és belőtte. Nekik azonban megbocsátották, velem viszont a mérkőzés után sűrűn foglalkozott a sajtó. A szurkolók levelek százait küldték, s ritka kivételtől eltekintve becsméreltek, egycsapásra elfeledték, hogy előzőleg sokan – állítólag – az én kedvemért jártak ki a meccsekre. A feleségemet megpofozták a villamoson, engem hazaárulónak bélyegeztek, pedig két hete még a prágai Stadion címlapján szerepeltem mint az Év labdarúgója büszke cím várományosa. Úgy éreztem, nem bírom tovább a lelki terhet, ezt az óriási nyomást, s megkértem Marko szövetségi kapitányt, két-három mérkőzésre hagyjon ki a csapatból, hogy magamhoz térhessek. Akkor még nem gondoltam, hogy ezzel olyan törést szenved a pályám, ami befolyásolja majd az egész jövő életemet. Talán itt van a magyarázata, miért nem sikerült végül is befejeznem a jogi egyetemet, s miért szakadt meg a fehér Pelé ígéretes ívelése? A szekrényemben a mai napig megtalálható a mexikói világbajnokságra készült öltöny, nem kérte vissza senki, s azt is csak a lapokból tudtam meg, hogy nem vagyok a keret tagja. Nemrég olvastam Jozef Marko egyik nyilatkozatában, hogy azért nem vitt ki Mexikóba, mert sérüléssel bajlódtam. Ebből egy szó sem igaz; sokáig reménykedtem, hogy visszahív a keretbe, de aztán látnom kellett, hogy életem legnagyobb álma, a világbajnoki szereplés meghiúsult. Később ugyan visszakerültem a nemzeti tizenegybe, de az már nem volt az igazi. Ezt az igazságtalanságot még most sem tudtam kiheverni, meg kellett tanulnom nekem is, hogy egy futballista, bármilyen jelzőkkel illették azelőtt, addig érdekes csak, amíg az igát húzza, akár egy ló. Mihelyt elront valamit, az emberek többsége elfordul tőle, alig akad, aki segítene. Ha Marko szövetségi kapitány nem kérdezi meg mindennap, hogy vállalom-e a játékot; ha nem tesz ingataggá és bizonytalanná, akkor Prágában csúcsformában játszom, mert nagyon akartam, s akkor nem jönnek az otromba levelek, gyanúsítgatások, újságcikkek, nem szúrják ki az autóm gumiját a házam előtti parkolón, stb. Az a hatvankilences esztendő mindenféle szempontból beleszólt az életembe. A prágai világbajnoki selejtező előtt az Inter a Vasassal került össze a Közép-európai Kupában. Jól ment a játék, lőttem egy nagy gólt Pozsonyban, maga a kapus Szentmihályi is megtapsolt, és Mészöly meg Puskás Lajos nyomban, még a pályán gratulált. Továbbjutottunk, de a meccs után beözönlő szurkolók között egy galántai magyar bosszúból belém rúgott, mivel „elárultam a magyarokat!” Úgy tetszik, ilyen foci, percek alatt összeomolhat a hosszú évek munkája, a sok erőfeszítés, a nagy tervek füstbe mennek. Az ember előtt ilyenkor lepereg az egész addigi élete.”
(Idézet Batta György: Szikora, a fehér Pelé című könyvéből)