Hakszer Tibor évtizedek óta nevelőedző a dunaszerdahelyi birkózósportban. Még versenyző korában élte át az alábbi történetet: „Pontosan nem is tudom, hogy hetvenháromban vagy hetvennégyben, de akkor voltam először Mongóliában. Már előre figyelmeztettek, hogy vigyek magammal falusi kaját, kolbászt, szalonnát és valami innivalót, mert ott nem fogok tudni megenni, meginni semmit. Sebaj, mondtam, úgyis mindig gond van a testsúlyommal, legalább nem kell majd fogyasztanom, ha olyan rossz lesz a kaja. Én addig mindenhol mindent megettem, ott is úgy lesz. Előtte otthon kóstolgattam a bárányhúst, ízlett. Kimentünk. Napközben mínusz huszonöt fokot mutatott a hőmérő, március végén. Szerencsénkre közel volt a sportcsarnok. Egyetlen szálló létezett Ulánbátorban, az is Husák elvtárs (az akkori csehszlovák köztársasági elnök, pártfőtitkár – a szerkesztő megj.) tiszteletére épült, hogy legyen hol megpihennie. Oda mentünk az első ebédre. Megfogtam a kést és a villát, próbálkoztam az ennivalóval, de nem akart lemenni. Mintha valaki felkötötte volna az ádámcsutkámat. Amit csak adtak, bűzlött a báránytól. Hiába volt meleg az étel, nem tudtam lenyelni. Csak barna kenyeret ettem, vacsorára újra semmi mást. Aztán láttam, hogy valami kefirféleséget kínálnak. Mondták a magyarok, hogy ez lótej. Hát megkóstoltam. Mit mondjak, négy napon át más nem is ment le, mint egy-egy stampedli barackpálinka és a lótej két-három karaj kenyérrel. Fogyasztanom tehát nem kellett, de úgy elpáholtak a szőnyegen, hogy többet Mongóliába biztosan nem megyek.”
(Megjelent a Madách Kalendárium 1999-ben)