Teljesítményét csak világbajnoki címmel lehetne felülmúlni. Erre még nem volt példa a csehszlovák, majd a szlovák vívás történetében felnőtt szinten, ezért Lokšáné Rácz Katalin 1978-as vb-ezüstérme a legnagyobb fegyvertény amit ebben a sportágban hazai versenyző elért. Női tőr egyéniben állhatott fel a hamburgi dobogó második fokára. Egyetlen találaton múlott, hogy fellegekbe repítse a siker. Nemegyszer megismételte, hogy világbajnoknak lenni, vagy másodiknak nem ugyanaz. Szovjet ellenfele volt a döntőben, a páston pedig egy jó magyarországi ismerőse bíráskodott. Ehhez tudni kell, hogy tőrözőnket a magyarországi vívósport segítette a sikerek felé, gyakran készült a világ élmezőnyébe tartozó anyaországiakkal, így nagyon ismerték képességeit. A mindent eldöntő találat előtt egyenlő állásnál rárontott ellenfelére, akit elért fegyverének hegye, a zsűri végigvitte a támadást, de nem ítélt tust. Nem volt bátorsága megítélni. Mi történt volna, ha a magyar bíró győzelemhez segíti a náluk is készülő kassai lányt? Akkoriban ez is megfordulhatott a mérkőzést vezető fejében, s Rácz Katalin életében pedig fájó pont maradt az a pillanat, mert végül a szovjet vitte be a győztes találatot.
Vívósportunk királynője három olimpián is pástra lépett, mikor a negyedikre nem mehetett ki, befejezte sportolói pályafutását. Tizenegyedik helyével 1972-ben Münchenben nyitott, 1976-ban Montrealban az elődöntőig jutott, majd 1980-ban Moszkvában volt a legeredményesebb, amikor hetedik lett. 1984-ban a szocialista tábor bojkottja miatt nem vehetett részt a Los Angeles-i játékokon. Azóta ahányszor hívták, annyiszor visszautasította, látogatóként nem kívánkozik az olimpiára. Ha sportolóként indulhatna, menne azonnal, akár négykézláb is, nyilatkozta egyszer. Bevonulna a vívóterembe, és ki se jönne onnan elutazásig. „Rengeteg hibám van, de egyetlenegy soha nem volt: az, hogy ne lettem volna szorgalmas. Soha nem kellett kényszeríteni, nem kellett nógatni, hogy edzésre menjek” – vallotta magáról a tizenháromszoros csehszlovák bajnok. És mind kassai, mind pozsonyi mestere tudta, hogy megadott edzésadagját mindig túl fogja szárnyalni. Egyszer majdnem megbüntették azért, hogy megtalálták Prágába ellenőrzésre küldött edzésnaplójában: december huszonötödikén és december harmincegyedikén is edzett. Egyszerűen nem hitték el, s úgy vélték, hogy pozsonyi edzőjével az orruknál fogva vezetik a fővárosi sportfőnököket. Bármilyen hihetetlennek tűnt, vívóbajnoknőnknek az említett napokon is volt edzése.
Sportolói pályafutásának másik csúcsa az 1977-es Universiade-győzelem, azaz a főiskolai világbajnoki cím volt. Szófiában végigverte a mezőnyt, tele a vívónagyhatalmak versenyzőivel. A szocialista országokból mindenki ott volt, aki válogatottként jegyeztek, indult a teljes élvonal, így nagy értéke volt sikerének. Az már inkább bosszantotta, hogy ez nem hónapokkal előbb az argentínai világbajnokságon történt, ahova kiharcolta ugyan a rajtjogot, de a sportág vezetése nem küldte ki. Szófia után pedig azt mondták neki, hogy utólag világbajnoknak tekintik. Hát ez nem nagyon vigasztalta...
Egyetemi éveit már Pozsonyban töltötte, gyógyszerészként szerzett oklevelet a Comenius Egyetemen. Sportolói pályafutása után a szlovák olimpiai mozgalomban tevékenykedett, megalakulásától 2002-ig a Szlovák Olimpiai Bizottság fair play-klubját vezette. 2000-ben beválasztották az Európai Fair Play-mozgalom végrehajtó bizottságába, melyben jelenleg ötödik négyéves választási időszakát tölti. 2001 szeptemberében sikeres európai fair play-értekezletet szervezett Pozsonyban, 1999-től az Európa Tanács szlovákiai sport-, tolerancia és fair play-küldötte. 2013-ban bekerült a Nemzetközi Vívószövetség (FIE) Hírességek Csarnokába.
Még felsorolni is sok gazdag tevékenységét, melyet a sportdiplomáciában és a sport tisztaságának megőrzéséért végez. Belelát az élsport hátországába, tudja, milyen vékony jégen táncolnak a csúcsokra törő versenyzők. Szurkolóként kételkedik abban, hogy a valóságot látja-e, vagy valamilyen álcázott világot, amit elénk tárnak a sikerhajhászok. Örökmozgó, mindig valamivel leköti magát. Nem szeret a múlttal foglalkozni, sikereit szép emléknek tartja, de nem többnek.
„Reggel felkelek, és estig mozgok, mint a perpetuum mobile. Mindig van mit csinálnom. Az élet aránylag rövid, én előrenézni, tervezni szeretek. Még ebben a korban is azon töröm a fejem, hogy mit lehetne tenni. Érdekeset és értelmeset. Jó érzés azt hallani, hogy Szlovákia legeredményesebb vívója vagyok, de lelkem mélyén szeretném, ha ezt már nem rám vonatkoztatnák, és lenne valaki a fiatalok között, aki többet elérne a vívásban, mint én. Sok munka, sok kitartás, nagy fegyelem, és egy bizonyos fokig tehetség is kell hozzá. De nem lehetetlen. És ha valaki túlszárnyalna, azt úgy venném, hogy egy kicsit az én érdemem is, mert még mindig járok a gyerekekkel edzeni, vagyis valahol az én munkámat is dicsérné a siker” – nyilatkozta hatvanadik születésnapja alkalmából 2010-ben.
Lokšáné Rácz Katalin nőgyógyász férjével Ausztriában él, gyerekeik már korábban kiröppentek a családi fészekből, két fiú unokájuk teszi örömtelivé hétköznapjaikat. Sportdiplomáciai és edzői tevékenysége azonban Pozsonyhoz köti. Országunk sport-, tolerancia és fair play-küldötte, a fővárosban pedig tovább neveli a vívótehetségeket. Idén is két tőröző tanítványa megnyerte az U15-ös korosztályban a szlovák bajnokságot és a Szlovák Kupát. Mesterük örömére.
J. Mészáros Károly