Kevesen tudják, hogy sportmúltunk aranykorában, a két világháború közötti időszakban a Polgári (Pozsonyi) Torna Egylet (PTE) négyszeres csapatbajnok volt atlétikában. Főleg a negyedik bajnoki cím megszerzése volt emlékezetes, s meglehetősen sok buktatóval és gánccsal teli. Moravek István, a PTE utolsó élő mohikánja 2000 decemberében, kilencvennégy éves korában, hetekkel halála előtt mesélte el, hogyan is történt. Akkor is edzőként vezette védenceit.
– Háromszor megnyertük a csapatbajnokságot. A következőt, 1939-ben elvitték Nagyszombatba, ahol megdobáltak bennünket, megfújoltak, állandóan szólt az irredenta, szóval ilyen légkörben folyt a verseny. Az akkori magyar követ hivatalosan tiltakozott. Szombat után a főiskolások vezettek két-három ponttal. Gálffyval, a hosszútávfutónkkal egy olyan disznóságot csináltak, hogy ismeretleneket indítottak vele egy futamban. Valójában katonákat, akiknek futónk akadályoztatása volt a feladatuk, persze úgy, hogy megússzák a kizárást. Ez nem teljesen sikerült, de közben Gálffy idegeit tönkretették. Megnyerte az ötezret, de azt mondta, ő többet nem fut. És elment. Utána küldtem a legjobb barátját, s mondtam neki, tőle függ holnap az egész. Ha őt meglátják a csapattársak, megnyugodnak. Ezt meg is tették. Este a vacsorán néhányan kitalálták, menjünk valahova táncolni. Nagyon feldühödtem. Kopogtattam egyet, s ezt mondtam: „Ezért dolgoztatok fél évet, hogy egy hülye társ miatt az egészet elveszítsük?” Volt egy mondatom, amit nem szeretnék, ha megjelenne, de mikor az elhangzott, néma csönd támadt. Csak Hajmássi Tomcsi, a csapatkapitány állt fel, és így szólt: „Gyerekek, megyünk aludni!” Másnap délelőtt volt a váltófutás. Azt is el kell mondanom. Öt staféta nevezett, de csak négy pálya volt. A nagyszombatiak kettővel jelentkeztek. Mindenki tudta előre, hogy ezek csak ötödikek lehetnek, mert a többi olyan jó volt, hogy a hazaiak másik váltója nem kerülhet eléjük. Összekerültünk egy másik pozsonyi stafétával, a nagyszombatiak automatikusan bejutottak a döntőbe. Tíz méterrel vezetett az utolsó futónk, amikor az egyik atléta rákiabált: „Fuss!”. Csak ennyit. Erre az egyik csapatvezető megóvta a futamot, váltónkat pedig kizárták. Azért az egy szóért. Húsz pont elúszott. Mondom a fiúknak, látjátok, mi megy itt végbe. Olyan dühbe hozta az egész gárdát, s a hátralévő versenyszámokban úgy küzdöttek, mint az oroszlánok. Megnyertük, negyedszer is. Ahányszor eszembe jut, úgy átélem, mintha ma történne.
