2000 decemberében találkoztunk. Órákat beszélgettünk sportról, életéről, meglátásairól. Akkor született az alábbi interjú is, amely vélhetően az utolsó volt, amit adott, mert napokkal a megjelenése után komoly sérülést szenvedett, és rövidesen meghalt. Az alábbi beszélgetés rövidített változata 2000. december 20-án a Vasárnapban látott napvilágot. Fogadják szeretettel a teljes szöveget.
J. Mészáros Károly
Villanófényben a kilencvennégy esztendős Moravek István, a Polgári (Pozsonyi) Torna Egylet utolsó mohikánja
Az alpolgármester mesterasztalos sportszerető fia
Századunk alkonyán egy olyan kor világát őrzi magában, amelyről egyre kevesebbet hallunk, tudunk. A hétköznapi hajsza háttérbe szorítja a múlt értékeit, s az eredmény- és pénzorientált sport alakítói, képviselői sem igen szoktak hátranézni. Egy ilyen visszapillantó beszélgetésre ültem le Moravek Istvánnal, a két világháború között virágzó fővárosi Polgári (Pozsonyi) Torna Egylet vezetőinek utolsó élő tagjával. Júliusban múlt kilencvennégy éves.
Még jócskán az első világégés előtt született. Édesapja a csehszlovákiai magyar sportélet egyik vezéregyénisége volt. Gondolom, a szülei ilyen szellemben is nevelték...
Éveket nem tudok, de még sok mindenre emlékszem. Kisgyerek koromban szüleim azt mondták, hogy egy kis testedzés nem árt, és beírattak svédtornára. Aztán elkerültem a PTE-be, majd reáliskolába jártam. Annak a tornatermében kedveltem meg a sportot. Erős gyerek voltam, inaskoromban meg pláne. Gép még alig akadt, így az asztalosműhelyben mindent kézzel csináltunk, így erősnek kellett lenni. Tizennégy éves lehettem, amikor egy szép napon azt mondta a papa: Bécsben lesz az öt nemzet atlétikai versenye, német, magyar, osztrák, csehszlovák és jugoszláv részvétellel. Elmegyünk megnézni, és utána lehajózunk Budapestre, az augusztus huszadikai ünnepségekre. Egyenesen Bécsből, de Pozsonyban nem szállunk ki. Legfeljebb a mama és az ómama integet majd nekünk. Így is volt. Nekem a bécsi verseny rettentően megtetszett. A papa mindig kikérdezett engem, akkor nem értettem, hogy miért. Most már persze tudom. Látta, hogy engem minden érdekel. Hogyan tetszett a verseny? – szegezte nekem a kérdését. Jó, jó, de tudod, hogy az egyik magyar atléta mit mondott a másiknak a folyosón? Szó szerint azt: „Milyen jó levest adtak ma nekünk!” Erre a másik: „És mennyit!” Mondom a papának: ezeknek hülye lehet a vezérük. Hogy lehet délben sok levest enni, mikor délután versenyem van. Ezt már én srácként is tudom, hogy nem szabad. Ilyen hibák! Papa ezt látta, hallotta, de nem szólt semmit. Később azt mondta: Bécs után vagy, leküldelek egy hathetes szaktanfolyamra a budapesti testnevelési főiskolára. Győri út 13. Röviden, tömören úgy belénk sulykolták az atlétikát, hogy kész edzőként jöttem onnan haza. Papától örököltem a szervezési készségemet. Akkoriban volt Pozsonyban öt-hat magyar iskola. Nem lehetne belőlük egy csapatra való fiatalt összeszedni? Na de hogy? Nem úgy, hogy elmegyek az igazgató után, és megkérem, hogy a tornatanár küldje hozzánk a legjobb sportolókat. Másképp csináltam. Azt mondtam Gyula bátyámnak: kimegyünk a pályára, és csak körbefutunk. Megtettük egypárszor. Aztán vittünk egy súlylökő golyót. Kezdtek szállingózni a fiatalok. Fokozatosan jöttek, s mondtuk nekik, hogy hívják az ismerőseiket is. Tessék, átadok egy noteszt, tele van nevekkel és címekkel. Az áthúzottak már mind meghaltak. Valamennyien volt atlétáim. Mikor már együtt volt az ifjúsági csapat, egyszerre vérszemet kaptam. Levélváltás után levittem a srácokat Budapestre, megmérkőzni az ottaniakkal. Győztünk. Barátság alakult ki a Budai BT-vel, amely nálunk, a PTE-ben fogalom lett. Évente egyszer mindig találkoztunk, hol náluk, hol Pozsonyban. A budai klubban szerepelt akkor Pelle István, akinek tornában két olimpiai aranya van (1932-ben Los Angelesben műszabadgyakorlatban és lólengésben nyert – a szerző megj.).
Ez volt az edzői múlt. Versenyzőként mire vitte?
Edzősködésem során már nem versenyezhettem. Egyszer, az elején hiányzott a negyedik ember a 4x100 méteres váltóba. Elég gyors voltam, hát beugrottam. Elkértem a harmadik helyet. Szerencsére a PT-pályán volt a bajnoki verseny, ráadásul a belső pályára sorsoltak bennünket. Azelőtt ez hatalmas előnynek számított. Kosárívben futottunk. Ezt valahogy ki kellene használni. De hogyan? Csak edzésen lehet kifürkészni. Mindig vártam, mikor a többiek elmentek, nem kell azt mindenkinek tudni. És gyakoroltam. A harmincméteres egyenes után jött a hirtelenkanyar. Azt szinte átugrottam. A szabály megengedte. Megnyertük a versenyt. Az egyik társam azt kérdezte tőlem: „Mit csináltál a sarokban?” Nem szóltam semmit. Ez volt az egyetlen versenyzői fellépésem. Volt egy edzői vezérelvem: egy négyszer százas stafétának muszáj öttagúnak lenni. Miért? Azért, hogy ne legyen primadonnizmus! Úgy is volt. Öt kitűnő futóval versenyeztünk.
Rendkívül fiatalon, tizenvalahány évesen kezdte az edzősködést. Előtte csak atletizált?
Másba is belekóstoltam. Mikor először kerültem a klubválasztmányba, ami nagy megtiszteltetésnek számított, felfedeztem a klubszobában egy pingpongasztalt. Megkérdeztem, ki játszik itt. Senki, csapott fejbe a válasz. Hát ezt lehet? Egy sportegyletnek van egy helyisége, asztala és nem pingpongozik? Fiatal voltam, csak úgy néztek az öregek rám. Elkezdtem szervezni. Csak egészen csöndben. És mit lett belőle? Megnyertük a csehszlovák döntőt a Prímáspalota Tükörtermében, a prágai Sparta ellen.
Más sportággal is próbálkozott?
Kajakoztam. Magam is készítettem hajót. Eveztem. Pesten, regattán is. Aztán bicikliztem is. Háromszor elütött az autó, de semmi bajom nem lett. Ez kevés emberrel történik meg. A tornának köszönhetem. Mert mindenki, aki érzi, hogy leesik a bicikliről, görcsösen kapaszkodik bele. Pedig el kell lökni, és letenyerelni a földre, mint a béka. Ezért nem történt semmi bajom. Minden sportágból egy kicsit tudtam. Hegyet mászni is jártam. A Magas-Tátrába.
Akkoriban népszerű volt a szertorna is. Nem volt vonzalma hozzá?
Nem. Nagyon megtetszett az atlétika.
Kedvenc versenyszámai?
Sajnos, nem lehettek. Láttam azt, hogy alkatilag nem vagyok alkalmas az atlétikára, kivéve azt az egy váltófutást, amely olyan jól sikerült.
Az volt legnagyobb versenyzői sikere?
Igen. Edzőként azonban még nagyobbat is elértem. Háromszor megnyertük a csapatbajnokságot. A következőt, 1939-ben elvitték Nagyszombatba, ahol megdobáltak bennünket, megfújoltak, állandóan szólt az irredenta, szóval ilyen légkörben folyt a verseny. Az akkori magyar követ hivatalosan tiltakozott. Szombat után a főiskolások vezettek két-három ponttal. Gálffyval, a hosszútávfutónkkal egy olyan disznóságot csináltak, hogy ismeretleneket indítottak vele egy futamban. Valójában katonákat, akiknek futónk akadályoztatása volt a feladatuk, persze úgy, hogy megússzák a kizárást. Ez nem teljesen sikerült, de közben Gálffy idegeit tönkretették. Megnyerte az ötezret, de azt mondta, ő többet nem fut. És elment. Utána küldtem a legjobb barátját, s mondtam neki, tőle függ holnap az egész. Ha őt meglátják a csapattársak, megnyugodnak. Ezt meg is tették. Este a vacsorán néhányan kitalálták, mennyünk valahova táncolni. Nagyon feldühödtem. Kopogtattam egyet, s ezt mondtam: „Ezért dolgoztatok fél évet, hogy egy hülye társ miatt az egészet elveszítsük?” Volt egy mondatom, amit nem szeretnék, ha megírna, de mikor az elhangzott, néma csönd támadt. Csak Hajmássi Tomcsi, a csapatkapitány állt fel, és így szólt: „Gyerekek, megyünk aludni!” Másnap délelőtt volt a váltófutás. Azt is el kell mondanom. Öt staféta nevezett, de csak négy pálya volt. A nagyszombatiak kettővel jelentkeztek. Mindenki tudta előre, hogy ezek csak ötödikek lehetnek, mert a többi olyan jó volt, hogy a hazaiak másik váltója nem kerülhet eléjük. Összekerültünk egy másik pozsonyi stafétával, a nagyszombatiak automatikusan bejutottak a döntőbe. Tíz méterrel vezetett az utolsó futónk, amikor az egyik atléta rákiabált: „Fuss!”. Csak ennyit. Erre az egyik csapatvezető megóvta a futamot, váltónkat pedig kizárták. Azért az egy szóért. Húsz pont elúszott. Mondom a fiúknak, látjátok, mi megy itt végbe. Olyan dühbe hozta az egész gárdát, s a hátralévő versenyszámokban úgy küzdöttek, mint az oroszlánok. Megnyertük, negyedszer is. Ahányszor eszembe jut, úgy átélem, mintha ma történne.
A PTE-ben csak magyarok versenyezhettek?
Magyar klub volt, de mások is jártak közénk. Harminckilenctől már nem lehetett. A németek csak német egyesületben tevékenykedhettek.
Mennyi ideig edzősködött?
Húsz évig.
És miért maradt abba?
A II. világháború után, amikor a szocialisták győztek, újra elkezdhettük. Mondok egy édes esetet. Feleségemnek, Margitnak már elege volt a dolgaimból. Hogy intézte el, hogy én abbahagyjam? Talán el tudom mondani. Jöttem haza munkából, s még lett volna írnivalóm Kassára. Kérdeztem tőle, hogy eltett valamit, mert nekem hiányzik. Azt felelte: minden atlétikával kapcsolatos dolgodat bevittem az egyesült magyar pártba. Ha érte mégy, mire visszajössz, nem leszek itthon. Szó nélkül kimentem a konyhába, átöleltem. Ő is megszabadult a nyűgtől meg én is. Ez negyvenhétben történt.
Előtte volt a mai Slovan, vagyis az ŠK edzője is?
Háború után írásban felkértek, hogy vegyem át az atlétikát. Mondhattam magyarként, a PTE egyik vezető alakjaként, hogy nem? Akkor megfogadtam magamban: most megmutatom. Az egy állati munka volt. Rá egy évre megnyertük a bajnokságot. Erre jött Margit közbelépése. Én a háború után a PTE-t akartam építeni. Már harmadszor. Negyvenötig létezett.
Negyvenévesen szakadt meg a kapcsolata az edzősködéssel, a sporttal. Maradtak nyomai az életében?
Fizikailag rettenetesen sokat, a tizennegyedik életévemtől a nyolcvankettedikig folyton dolgoztam, így nem kellett atletizálnom. Anélkül, hogy egy krajcárt is kaptam volna az államtól, a betegsegélyzőtől.
Nem csalogatták vissza a sportéletbe?
Elegem volt belőle.
Figyeli a mai atlétikát is?
Néztem az olimpiát, nem minden számot, de amit akartam látni, azt láttam. Stafétabolond vagyok. Hármat az amerikaiak nyertek, imponáló biztonsággal. Főleg a váltásokat lestem.
Van véleménye is a mai atlétikáról?
Sportként igen magas fokon áll. Fenomenálisak a világcsúcsok. De milyen áron? Azért, hogy kapok fél milliót? Gürcölök érte évekig? Hát akkor az a pénzkeresetem. Akkor inkább a gyalupad mellett gyalulok. Nem ezt akarta Coubertin! És így van ez valamennyi sporttal. Mindenki csak a markát tartja. Ebből nem kérek. Nem is érdekel.
A mai Szlovákia területén a PTE a legrégebben, 1880-ban alakult egyesület. Ezerkilencszáztizenkilencig pozsonyi, utána polgári klub volt. Miért?
Mert az I. világháború után nem volt szabad a Pozsony szót használni, ezért lett polgári a névben. És a klubszínek is megváltoztak: a piros-fehér a város színe volt, ezért a hatóságok betiltották. Megváltoztattuk kék-sárgára. Az meg Pozsony megye színe, de erre senki nem gondolt. Túljártunk az eszükön.
Negyvenöt után még tett egy utolsó kísérletet a PTE újraindítására?
Próbáltuk megmenteni, de nem lehetett.
Ebben az akkori társadalmi közeg játszott leginkább szerepet?
Annyira szétzüllött minden, hogy nem ment. Idővel visszaszivárogtak az emberek, de a zöme kinn maradt. Negyvenöt után a magyar egyesületeket sorra beszüntették.
A szlovákiai magyar sport a két világháború között élte aranykorát. Külön magyar szövetségek voltak az alapsportágakban, létezett magyar labdarúgó-szövetség, önálló bajnoksággal. Hogyan vette ki ebből a részét a sportberkekben ismert Moravek család?
Én asztalos lettem. Azért nem tanulhattam, mert gyengébb szemhibám miatt a szemorvos nem ajánlotta a főiskolát. Egy gyalupaddal kezdtem, kézzel. És lett belőle kilenc famegmunkáló gép, és mindig volt tíz-tizenkét alkalmazottam, egy jó középüzemem. Ment a szakma. Ezt szétrombolták. Darabokra.
Emellett a sport területén is tevékenykedett. Az edzősködésről már volt szó...
Betöltöttem a Csehszlovákiai Magyar Atlétikai Szövetség főtitkári posztját is. Ez volt a legmagasabb beosztásom. Vezettem a PTE atlétikai szakosztályát. És mindenesként dolgoztam.
Testvére, Gyula mivel sporttevékenységet végzett?
Ő vezette a birkózókat és a bokszolókat. A birkózók voltak Pozsony legjobbjai.
Hány nyelvet beszél?
Hatot. Magyarul, szlovákul, németül, franciául, spanyolul. Oroszul nem szerettem beszélni, írni igen. Gyönyörűen rajzoltam az azbukát.
Életszemlélete?
Van egy nagyon szép magyar megszólításom, ami, úgy látszik, kihalt: „Szeretve tisztelt XY!” Miért nincs ez? Miért van ez a buta csüssz meg hasonlók? Szeretem a szép zenét, de lassan már nem tudok televíziót nézni. Van egy adottságom: nem is szól a készülék, de magam elé képzelem valamelyik klasszikus zenedarabot. Úgy átélem, mintha látnám.
Ha visszapillant az életére, a sport milyen szerepelt töltött be benne?
El kell osztani a dolgokat. A kötelesség volt a műhely, az egészség volt részben a sport és a kerti munka. Mindenből egy kevés akadt. Egyiket sem hajtottam túl.
J. Mészáros Károly
Készült 2000 decemberében, rövidített változata 2000. december 20-án jelent meg a Vasárnapban.