Élete elválaszthatatlan a gútai dzsúdótól, benne és vele él. Vincze Ferenc 2016. július 23-án ünnepelte 60. születésnapját. Róla írtam és ebből az alkalomból közlök egy vele készült interjút.
A gútai dzsúdóscsalád feje
Pozsonyban ismertem meg 1999-ban, amikor a sportág Európa-bajnokságának versenyszervezői bizottságában szorgoskodott, aztán még számtalanszor beszéltünk, találkoztunk, hogy első kézből halljam, merre halad a gútai dzsúdó. Vincze Ferenc alapos, versenyző- és emberismereten alapuló élményeiből könnyű volt felvázolnom a klub történéseit. Csak a műfaj kiválasztása volt mindig kérdéses, a többi szinte magától jött, élményanyaga könnyen megörökíthető.
Nem a tatamiról ismerem, de amit visszaadott abból a világról, az hiteles volt, s az is napjainkig. Ritkán van az embernek ennyire hozzáértő, ismereteit anyanyelvünkön továbbadni tudó riportalanya. Neki ennél sokkal nagyobb érdeme a versenyzői között elvégzett felmérhetetlen munka, a sportág népszerűsítése, a helyi klub menedzselése. Ebben tűnt ki. Ezért tisztelik és becsülik tanítványai és az egész szlovákiai cselgáncsvilág.
Harminchárom évig irányította a gútai klubot. 1981-ben vette át Madari Bélától, és 2014-ban adta át a jelenlegi elnöknek, Kárpáty Ernőnek. Olyan természetes forgatókönyv szerint, mint ahogy azt kevés helyen tudják. Ezután sem vonult vissza, s ahogy ideje, egészsége megengedi folyton ott van a dojóban. Mert a fej elválaszthatatlan a testtől, s Vincze Ferenc – azzal amit társaival létrehozott – a gútai dzsúdóscsalád feje továbbra is.
Isten éltesse!
J. Mészáros Károly
Bónuszként olvashatják az alábbi, korábban még sehol nem közölt interjút, amely a gútai cselgáncs négy évtizedes múltjának feldolgozásakor készült.
Az újonnan bemutatott edzőtől a zökkenőmentes klubelnökváltásig
Vincze Ferenc 1981-ben vette át Gútán a cselgáncsedzői munkát és a helyi klub menedzselését. Utóbbit harminchárom évig tette, egészen 2014-ig. Erről az időszakról, klubmindenesi tapasztalatairól kérdeztem.
Hogyan maradt Önre Madari Béla öröksége? Meséljen az 1981-es váltásról.
Két év katonaság után hazajöttem Gútára. Nem mentem vissza Vágbesztercére, ahol azelőtt tevékenykedtem. Mikor visszatértem, talán a második- vagy harmadik napon már elmentem megnézni az edzést. Azzal a szándékkal, hogy akár aktívan versenyeznék is egy ideig. Amint ott megjelentem, Béla azonnal bemutatott, mint új edzőt. Azzal, hogy neki nagyon sietnie, mennie kell, s rögtön ott is hagyott a gyerekekkel. Onnantól kezdve enyém lett a klub. Először azt hittem, megjelenik egy rövid időn belül, de nem jött. Ismertem őt már korábban is, elmentem hozzá, nem ért rá, egyéb elfoglaltságai volt, én meg fokozatosan úgy megszoktam, hogy ez az én gondom, az én munkám lesz, s el is kezdtem végezni.
Mikor tudatosította, hogy nincs menekvés, ez már Önre maradt?
Nagyon gyorsan, Amikor egy héten belül edzésre se jött az elődöm, s azt mondta, ott a kulcs, használd, onnantól kezdve már én vezettem az edzéseket. Kicsit érdekes volt a helyzet, mert Fekete Edének és másik két fiúnak ugyanúgy kék öve volt, mint nekem. Csak néhány évvel voltam idősebb, ők katonaság előtt, én meg utána voltam. Súlycsoportban is én voltam hatvan kiló, ők hatvanhárom, így bizony ki kellett a tekintélyt harcolnom, érdemelnem. A fokozatos munka meghozta az eredményt, hogy elfogadtak. Tény, hogy az idősebb nemzedék nagy része lemorzsolódott. Tóth Karcsi elment középiskolába, mikor visszajött, még folytatta. Néhány ember, miután leszerelt, segített nekem. Először Tóth Karcsi, Telekes Pityu, aztán Varga Milán, Marosi Tihamér. Mikor közéjük jöttem, nagyon laza társaság volt, heti két edzéssel, egy csoportban mindenki. Ha az embernek ambíciói vannak, rájön arra, hogy a két edzés nem elég. Akkor csináltunk hármat. Aztán az merült fel, hogy vagyunk néhányan, de kellenének új tagok. Kitaláltuk a tagtoborzót, de az új embereket nem tehettem össze a kék övesekkel, tapasztalt versenyzőkkel. Őket ezért külön kellett választani. Ebből aztán hirtelen heti öt edzés lett. Ehhez már kellett segítség, s ekkor hívtam be a nagyobb fiúkat. Innentől kezdve ők vitték a diákcsoportot. Lassan kialakult a heti hat edzés, csoportonként három-három. Ez aztán nagyon hosszú időre állandósult. Lassan az elképzeléseim szerint formáltam az edzéseket, a terhelést, a versenyzők felkészítését.
Kialakult egy sajátos, Vincze-féle stílus?
Nem. Ennyire azért nem. Az edzésmunkában egyértelműen úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Attól szép a dzsúdó, ha a versenyző a saját adottságaihoz, mentalitásához tudja igazítani ugyanazokat a cseleket. A magasaknál a hosszú karok, hosszú lábak csinálják a horgokat. Az alacsonyabb, zömök testalkat csinálja a válldobásokat. Szóval azt a munkát, amit elképzeltem, átnyomtam, s jött olyan nemzedék is, amelynek tagjai akartak. Mert mindig vannak, akik lezserebben veszik az egészet.
Ez egy új hullámot jelentett?
Igen. Mert egymást heccelve mentek előre. A Szabó Ákos generációja arra a felvetésemre, hogy arrébb toljuk a tornatermet, nem azt mondta, hogy milyen hülyeség ez, hanem azt, Feri bá, melyik sarkánál álljunk neki. Nem lehetett olyat mondani, amire ne lettek volna vevők. Minden új változat kipróbálására partnerek voltak, s tudtunk együtt dolgozni, miközben egymást is hergelték. Erre nagyon jó volt, hogy fokozatosan bekapcsolódtunk a csapatversenyekbe. S bár a dzsúdó egyéni sport, de ha valaki a diákligában nyolcvan vagy kilencven kilóban feláll a szőnyegre, lustább és nem akaródzik neki, s a pontjára szükség van, akkor a fiatalabbak, a kisebbek, a hatvan kilós is hergeli: Gyerünk, Péter, csináld! Például Benkóczky Marián notorikus késő volt, pedig szemben lakott az iskolával. Oda is úgy járt, hogy ő nyitotta ki a tanárnak az ajtót. Átugrott csak a kerítésen, még körbe se ment, mert annyi ideje már nem volt, de köztünk megszokta a rendszeres munkát. Igaz, még a besztercebányai Duklában is fizetett a későn járásért, amit nálunk megúszott fekvőtámasszal, de felvette a ritmusunkat, s képes volt ő is és társai is egymást a közös eredményért hergelni.
Mennyi erős hulláma volt a negyvenéves gútai dzsúdónak?
Bizonyos hullámok kivehetők, de vannak átkötések. Először Tóth Marika körül alakult ki egy erős társaság, később Gőgh Zsaniék következtek, nagyon összetartók voltak. A lányoknál más a mentalitás. A diáklányok sokkal rendszeretőbbek, precízebbek, kitartóbbak, mint a fiúk. A fiúknál nagyon sok a zavaró motívum. Az egyik haverja focizni megy, a másiké halászni, ez mind zavarja őket. De a pubertáskor második felében a lányok minden mást elfelejtenek, s maguk mögé dobják, a fiúk meg itt kezdenek el motiváltak lenni. Jól akarnak kinézni, számukra bónusz, hogy benne vannak a ligás ificsapatban. Ekkor kezdenek el tudatosabbakká válni. A lányoknak a többségét itt aztán elveszítettük. Igaz, Tóth Marika visszajött bizonyos évek után, de ez inkább kivétel volt. Akkoriban kisvárosi jellege van tevékenységünknek. Még nem volt középiskola Gútán, tehát a kilencedikeseket, az alapiskolát befejező embereket a városban tartani szinte reménytelen volt. Mióta van néhány középiskola nálunk, egyszerűbbé vált a helyzet. Nagyon sokáig nevelőegyesület volt a miénk, voltaképpen az alapiskola végéig. A tizenhat évesek akarva-akaratlanul elmentek. Hogy a kérdésére is válaszoljak: először jött a Szabó Ákosék gárdája, aztán a Csütörtöki Mariánék következtek, aztán a Benkóczky Marián körül alakult ki egy újabb társaság, majd a Kárpáty Ernőék voltak a sorban.
Tehát megnevezhetők ezek a nemzedékek?
Megtehetnénk, de nem szükséges, mert voltak átkötések köztük. Mindegyikben volt három-négy húzóember. Volt időszak, amikor a szlovák kadettválogatott fele gútai volt. Vannak olyan szlovákok, akik máig emlegetik, mert akkoriban magyarul kellett tanulniuk a többieknek, szinte mindegyik dzsúdós gútai volt.
A gútai negyven évet méltató összefoglalójában azt mondta, hogy egy esztendő kivételével csapatuk mindig valamelyik utánpótlásligában szerepelt.
Pontosítanám: 1991-ben a serdülő fiúk csapata feljutott a II. ligába, 1993-ban a serdülő lányoké az I. ligába került, később diákcsapat is alakult, amely 1996-ban megnyerte a szlovák bajnokságot. 2000-ben kiöregedett ez a korosztály, átment juniorba, s egy évig nem volt ligás csapatunk az ifiknél. A következő évben ismét a II. ligától kellett kezdeni, de ezt az osztályt már két év alatt átléptük. Aztán már folyamatosan az ifikkel az I. ligában voltunk, a kadett korosztályban.
Hogyan alakult a csapatszereplés a felnőtteknél?
Megpróbáltuk a kilencvenes években, két évig voltunk II. ligások. Felkerültünk az élvonalba, de mire az iskolákat befejezték, szétment a társaság. Aztán kihagyás után újraindultunk. A második évben megnyertük a II. ligát, de nem mertük elvállalni az I. ligát, következő évad megnyerése után azonban már felmentünk, s onnantól aztán az I. ligában voltunk. 2010-ben csoportgyőztesként kerültünk az extraligába, 2013-ban úgy döntöttünk, hogy belevágunk a Duna-ligába. Előtte már volt egy kísértés, összehozni egy nemzetközi csapatbajnokságot. Az extraligában három évig egymás után voltunk negyedikek, nem tudtunk beékelődni a profi klubok közé.
A negyven évből harminchárom volt a Vincze-éra. Mit jelentett ez az időszak az életében, a dzsúdóhoz való kötödésében?
Minden szabadidőmet felemésztett. Akkor ez nem tűnt fel, csak visszapillantva látom így. Családi háttér nélkül ez nem ment volna. Ha a feleségem nem lett volna olyan toleráns, amilyen volt, akkor nem jutok idáig. Mert mindig volt edzés, gyűlés, intézni való... Ha az ember mindig csak egy célra összpontosít, s látja maga előtt a lépcsőfokokat, akkor minden mást kevésbé tart fontosnak. Így volt ez velem is. És mikor az egyik célt elértük, jött a másik, mert ambíciói vannak az edzőnek. A Piramis is azt énekelte, hogy égni kell annak, aki gyújtani akar. Hogy tudjam versenyzőimet fanatizálni. Ha én lezseren állok hozzá, ők még inkább. Mert mindig egy fokkal kevésbé lelkesek. Tehát velem szemben az az elvárás, hogy nincs olyan, hogy kihagyunk egy edzést. Én is ott vagyok mindegyiken, s akkor ők is úgy érzik, hogy ez fontos, és szintén ott kell lenni.
És mi történt 2014-ben?
Ez már 2013-ban, sőt már korábban is érlelődött. Fokozatosan rettenetesen megemelkedtek a klubvezető bürokratikus terhei. Valamikor a város eldöntötte, hogy mennyit szán a sportra, összeült a sportbizottság, és elosztotta. Most ehhez kérvényt, pályázatot kell írni, több példányban, majd ki kell értékelni. De ez csak egy példa a sok közül. Ugyanez megismétlődött megyei szinten is. Előfordult, hogy egy nap alatt kétszer jártam Nyitrán, mert először még hiányzott valami arról a szerencsétlen kérvényről, s a lepecsételt papírral másodszor is mehettem vissza a megyei székhelyre, hogy megkapjuk a kétszáz eurós támogatást. Jó ha egy kézbe összpontosulnak a dolgok, de már ezt nem győztem, ráadásul csak későn este jutott rá időm. Ettől szerettem volna megszabadulni. Azóta is ugyanannyi edzést tartok, mint azelőtt, csak az intézni valót adtam át az utódomnak. Ketten elosztották egymás között a teendőket. Kárpáty Ernő lett az elnök, Decsi Attila az alelnök. Sokat gondolkodtam azon, hogy kire merjem rábízni. Nem volt egyszerű döntés, hiszen az én nevem fémjelezte a gútai dzsúdót, mindenki velem azonosította.
Jól választott?
Úgy érzem, hogy igen.
Mind a ketten a három kiszemelt között voltak?
Igen.
Hogyan választott?
Először beszéltem mindegyikkel külön-külön, nem jelentettem be semmit. Érdekes, hogy megrémültek tőle, és ezután azt mondtam, most már lemondok egészen biztosan. Egy kijelentette kerek perec, hogy nem vállalja, a másik kettőben láttam hajlandóságot. Éreztem, ha konkrét helyzet elé állítom őket, akkor meg fogják tudni oldani. És nagyon szépen meg is oldották. Első reakciójuk az volt, maradjak, ezt-azt átvállalnak tőlem, de ismerve magamat, két-három hónap múlva újra visszaállt volna az előző állapot. Azt mondtam, nem. Innentől kezdve átvállalod, mindent megmutatok, átadom a papírokat, legyen a felelősség a tiéd, érezd, tanuld...
Érzi, hogy a folytonosság biztosított a klubban?
Igen. A klub negyvenedik születésnapjára rendezett ünnepség már az ő munkájuk volt. Próbálom megszokni azt, hogy másképpen is lehet jól csinálni, mint ahogyan én tettem hosszú évekig. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, tudatos lépés volt, megérett bennem. Csak a zökkenőmentes formáját kerestem, hogy a külvilág, de főleg a versenyzők, a gyerekek ne érezzék, hogy nem Feri bá a klubelnök, hanem Kárpáty Ernő, aki szerencsére természetes autoritás. Egy olyan tekintély, akit a korosztálya is elfogad. És Decsi Attila pedig kitűnő segítsége. Nagy munkabírású, végigviszi a dolgokat. Ez a felállás belátható időre nagyon jó választás volt.
És mi jut eszébe, mikor az Ön által évtizedekig irányított klub fennállásnak negyvenedik évéhez érkezett?
Az első a meglepetés, hogy már negyven éve létezünk. A másik dolog: mikor benne van az ember, alig tudatosítja, hogy milyen rengeteg munkája került belé. Sorolni is sok. Építeni kellett lépésről lépésre, csak akkor döbbentem rá, mi rejlik ebben a négy évtizedben, amikor hozzányúltam az eredmények összegzéséhez. Elkezdtem összeszámolni, hány edzésen vettem részt, de inkább feladtam, nem fogom még ezzel is terhelni magam. Amikor az ember ilyet tesz, mindig a legközelebbi feladatra összpontosít.
Ez egy álladó építőmunka...
Nem szabad tíz évre előre gondolkodni, mert akkor az ember visszalép.
J. Mészáros Károly
(A beszélgetés 2014. június 16-án készült)