/, Sportrajongó/A nikéző rendőr

A nikéző rendőr

Hát ezek a rendőrök! November utolsó péntekjéig még gondolni sem mertem arra, hogy milyen áldott, kedves beszélgetőpartner tud lenni egy zöldegyenruhás. Mert akivel engem hozott össze a sors, az kimondottan ilyen volt: fiatal, derűs arcú, szigor meg nem is fért az ártatlan tekintetébe. Évtizedek rendőrideálját rombolta le bennem. Hangsúlyozom: nem civilben volt, hanem szolgálati öltönyben, járőröző társával a pozsonyi Duna utca egyik járdáját koptatta. S ha már arra sétáltak, én meg feléjük tartottam rendőrcsalogató kék színű Aurélunkkal (nem most találtam ki, családunkban az új jövevény keresztnevet is kap), hát intettek egyet felém. Nem a stoptáblás lapátjukkal, csak úgy puszta kézzel. Minden autós tudja, hogy ilyenkor valamit akarnak tőle, s nem feltétlenül arra kíváncsiak, mit álmodott az éjszaka. Pedig hát az is érdekelhetné őket. Nem, ők mindig ugyanazt kérik: az iratokat. Leálltam, villogtatni kezdtem, lehúztam az ablakot. Persze, a másik oldalon, mert a járőr kartársak nem merészkedtek mellém, csak úgy távolból köszöntek oda illedelmesen. Meg a papírokra voltak kíváncsiak. S míg böngészték (Vajon hány talál még benne olvasnivalót?), ismerősöm szavai jutottak az eszembe: „Ne nyugtalankodj! Csak a dolgukat végzik.” Végezték is szakadatlanul, mígnem odaszól az egyik: „Sofőr úr, a biztonsági övet nem szokta használni?” Dehogynem, most is bekötöttem volna magam, ha nem állítanak le, válaszoltam. Huncutul rámmosolygott, és kiszólított a kocsiból, hadd próbáljam ki én is a járda kövezetét. Nem mondom, az autóban kényelmesebb ülni. Közben keresztkérdésekre kellett válaszolgatnom. Mindenáron azt akarta tőlem megtudni, mennyi a taksa, ha nem használom azt a fránya övet. Számot nem mondtam, nehogy a fején találjam a szöget, így kénytelen volt ő elárulni a nagy titkot. Most már ezt is tudom, mondtam neki, de nemigen lesz rá szükségem, mert én mindig bekapcsolom az övet. „Mindig?” – kérdezett vissza, még huncutabbul nézve, mint előtte. Ekkor már éreztem, csak szórakozik velem. Helyzetelemző magyarázataimat apaias dörgedelemmel zárta: „Ha legközelebb megint elkapom öv nélkül, akkor a dupláját fizeti.” És visszaadta az agyonolvasott iratokat. Búcsúzóul még megkérdezte, hányas számú rendelet a kresz? Ki tudja, olvashatta ki az arcomról. Mást kérdezzen, mondjuk a sportból, kínáltam felé az utolsó csalétket. Szerencsém volt. „Tudja, hogy végződött a Prešov–Petržalka kupameccs?“ Kiszórtam neki. „Elvitte a nikémet.” Majdnem sajnálni kezdtem, de azért jeleztem: legközelebb aligha találkozhatunk a fogadóirodában, mert én hivatásból vagyok járatos a sportvilágban. Májustól a Vasárnap utolsó két oldala van a nyakamon, melyeken történetesen éppen ez a téma szerepel. Tetszett neki. Persze magyarul nem szólalt meg, de szlovákul sem ezzel folytatta. Annál többet ragoztuk a biztonsági övet. Végül is a sportból – szerencsére – csak egy eredményre volt kíváncsi. Mert ha Puhlról, Bugár Imréről, Zátopekről, Gönciről vagy éppen a nyárasdi kézilabdás lányokról kérdezett volna, még ma is beszélgethetnénk. Róluk talán majd más rendőrrel, meglehet, éppen a Csallóközben lesz alkalmam elszórakozni. Ha már az iratokat rendben találja.

J. Mészáros Károly

(Megjelent: Vasárnap, 1996. december 18.)

2017-02-27T23:26:03+00:00 2017.02.27.|Categories: Címlap, Sportrajongó|